AZ ÉN PÉNZEM

Az egyik ismerősöm a saját bankjából akarta kivenni a nyaralásra szánt valutát. Amikor barátnője meglátta, szabályosan kituszkolta onnan. Senki sem vált bankban, az nagyon drága! El is cipelte egy „baráti” pénzváltóhoz. Mivel nagyon sokszor tapasztaltuk már, hogy az ilyen általános szabályok a gyakorlatban másként mutatnak, megpróbáltuk feltérképezni, mi is a valóság.

Magunk is csodálkoztunk, amikor kiderült: az euró ugyan a bankokban valóban drágább, de nem úgy, és nem annyival. Az egyéb (most a nyaralási szezonban igen csak kedvelt) valutáknál viszont még ez az alapvetés sem feltétlenül igaz.

Több mint tucatnyi pénzváltó hálózat és tíz bank valutaárfolyamait gyűjtöttük a hétvége előtt össze. A bankokban az euró átlagos eladási árfolyama 6,5 forinttal volt magasabb. A legolcsóbb pénzváltó és a legdrágább bank közötti különbség nem érte el a 12 forintot. Ez azt jelenti, hogy ha valaki 150 ezer forintért akar euró bankjegyekhez jutni, akkor 20 euróval kap kevesebbet.  Érdemes ezen is elgondolkodni, hogy ekkora különbség vajon indokolja-e, hogy hosszabb túrákra szánja el valaki magát.

Tény viszont, hogy nem találtunk egyetlen bankot sem, amely ne adta volna az eurót drágábban a pénzváltóknál. Egyáltalán nem ez azonban a helyzet a horvát kunával. Az egyedi ajánlatok alapján öt bankban is kevesebbért árulták a kuna bankókat, mint amilyen árfolyamokat a drágább pénzváltók alkalmaztak. Utóbbi csoportba pedig többnyire a különösen forgalmas helyen (turistaközpontokban, a határok mellett) működők tartoznak.

Még egy alapvetés dőlt meg. Sokan gondolják ugyanis, hogy a pénzváltók közül olyant érdemes választani, amely frekventált helyen található. Nos, ez többnyire egyáltalán nem így van. Minél többen esnek ugyanis be egy váltóhoz, annál „merészebben” tud árazni. Olcsóbban vesz és drágábban ad. Teheti, úgyis jönnek az ügyfelek.

Akadnak bombázó ajánlatok, de a kirívóan jó árfolyam becsalinak is bizonyulhat. Ha valaki a neten kinézett remek áron akar valutát vásárolni, könnyen az ördögnek tartozik egy úttal. „Éppen most fogyott el” – mondják. (Ahogy a viccben: ha nálam sem lenne, én is tudnám annyiért árulni.) Persze ajánlják a drága szomszédot.

A pénzváltók jobb árakat az ügyfelektől vett valuta révén kínálhatnak (egyébként ezek a vállalkozások banki ügynökök, tehát azt tudják árulni, ami a hitelintézettől szereznek be). A főszezonban, júliusban és augusztusban, azonban az adásvétel meglehetősen egyirányú (főképp, ha az előrejelzéseknek megfelelően kevesebb külföldi turista érkezik). Tehát szinte csak veszik a valutát. Ilyenkor nem ritka, hogy valóban kifogynak a készletek. Hiány esetén pedig a váltó csak a partnerbanktól vásárolhat valutát.

Úgy tűnik a pénzügyi felügyelet (PSZÁF) egyre elszántabb a közvetítői tevékenység szabályozásának kérdésében. Az alkotmányügyi bizottság is azt javasolja a kabinetnek, tekintse át ezt a területet. Annyi már most látszik, hogy legalább bizonyos összeghatár felett azt szeretnék elérni: az ügynököt közvetlenül az ügyfél fizesse.

Tévedés ne essék, most is ő fizeti, csak rejtetten. Az ügynökdíjak miatt ennyire magas az életbiztosítások költsége. A magánnyugdíjpénztáraknál pedig plasztikusan kiderült: ha nincsenek pokoli szerzési díjak, akkor még az alaposan megvágott költségszint mellett is lehet tevékenykedni. A közvetítőkre költött összegek pedig azokat is terhelik, akik egyáltalán nem vesznek igénybe ilyen „segítséget”.

A biztosítók által rendre hangoztatott érv, hogy a szegény gyámoltalan állampolgároknak el kell magyarázni, miért is bomba üzlet neki (az, hogy a biztosítónak az, azt tudjuk), ha mindenféle összecsomagolt, bonyolultan felépített terméket vesz. A tanácsadás egyébként valóban fontos dolog, de nem mindegy, kinek is szolgálja az érdekét. Az eladónak vagy a vevőnek. Ezek a dolgok pedig itt Magyarországon valahogy nem igazán tiszták.

Az egy vagy több biztosító képviseletében eljáró ügynökök esetében (akiket a biztosító fizet, de nyilvánvalón a biztosítási díjból) a PSZÁF kötelezővé tenné, hogy az ügyfél megismerje, mennyit is kap a közvetítő. A biztosítók szerint viszont ez csak „összezavarná” az embereket, és nem a lényegre, azaz magára az életbiztosítási termékre koncentrálnának.

Jelenleg üzleti titokként kezelik, mennyi is a jutalék. Időnként ezen semmi csodálni való nincs, hiszen ha az érdeklődő tudná, hogy a feldicsért termék után vaskosabb pénz üti a „tanácsadó” markát, mint a leszóltnál, biztosan elgondolkodna. Az ügynökökkel amúgy nem csak ez a baj. Az érdekeltség ugyanis kemény dolog. Sokszor (mint azt most a saját bőrükön keservesen érzékelhették az ide-oda átléptetett nyugdíjpénztári tagok – tipikusan ők nem kaptak egy fillér reálhozamot sem) egyértelműen csak ez motiválja a közvetítőket. Az ügyfelek becsapásának hatékonyságát pedig a rábeszélő képesség minősége határozza meg.  A jó ügynök, és erre számtalan helyen képzésekkel rá is erősítenek, bármit, bárkinek el tud adni.

Csak nagyon elszántnak kell lennie. Márpedig nincs is elszántabb és jobb értékesítő a frissen elvált, kétgyermekes anyukánál. (Aki ugyebár az életben maradásért küzd.) Legalábbis ezt tudtam meg tegnap egy konferencián a legnagyobb ügynökhálózat egyik vezetőjétől.De a biztosító sem jár mindig jól. Nem véletlen, hogy azt ők maguksem bánják, hogy a felügyelet rendet vágna a közvetítők között. Mint a társaságok fogalmaznak: most nagyon sok a potyautas a rendszerben. Ők sorra veszik fel, később pedig nem adják vissza a jutalékot a megkötött, majd felmondott biztosítások után, a hiányos nyilvántartások miatt egyik biztosítótól a másikhoz szerződhetnek - mindig tiszta lappal - a gyors meggazdagodás reményében.

Több százezer tanácstalan devizahiteles keresi a megoldást a végtörlesztéshez. A bankoknak nem érdeke, hogy az ügyfél 180 forintos svájci frankon kifizesse a tartozását, hiszen nagy a bukta rajta. (Ma 246 forint a svájci frank.) Igaz, a törvény kötelezi őket, de a többség úgysem tud előrántani több milliót a zsebéből, így marad a kiváltó forinthitel.

A bankok egy része nem túl kedvező feltételekkel kínálja a végtörlesztéshez a hiteleit, esetleg a saját, számára legjobb ügyfélkörének ad csak kedvező kamatokat. De jó pár bank (CIB, Unicredit, K&H) még mindig nem ad semmiféle kölcsönt a hitelkiváltáshoz az ügyfeleinek. Ráadásul az emberek más banknál is nehezen találhatnak hitelt, ami esetleg kedvező lenne, hiszen ezeket nem reklámozzák. Maradnak a valós és álügynökök.

A törvény tiltja, hogy közvetítők vegyenek részt a végtörlesztésben, így a hitelközvetítőknek csak egyéb trükkök alkalmazásával éri meg a kölcsönök ajánlgatása. Segít a hitel kiválasztásában, ezért nem kap jutalékot, de más termék, például egy biztosítás hozzákapcsolásáért már igen. Így meg tudja keresni azt, amit elveszít a hitelközvetítési jutalékon.

De itt vannak az álügynökök is. Rendszeresen megjelennek a segítségre szorulók háza táján és adósságrendezést vállalnak nem kis összegért. A végén nem csak a hitelt nem kapja meg, aki igénybe veszi őket, de lecsúszik a végtörlesztés határidejéről, és a pénztárcája is könnyebb lesz.

Sokat segítene, ha végre nálunk is elterjedne a független pénzügyi tanácsadás, amikor az ügyfél fizet a tanácsadónak, aki az ügyfél érdekei szerint ad tanácsot, és választja ki a megfelelő kölcsönt. Ha kell, el is intézi helyette a hitelt, persze pénzért. Ahogy most a hitelközvetítő is teszi. Csakhogy a közvetítő ma a banktól kap pénzt, amit az az ügyféltől beszedett pénzből fizet. Így függetlennek nem nevezhető a tanácsa.

Peregnek az évek, de még mindig csak ott tartunk, hogy a felügyelet szerint problémás a biztosítási ügynökök díjazása.

Szerintünk is az, de ennél erősebb szavakkal illetnénk a kialakult helyzetet. Miközben a biztosítók azon keseregnek, hogy csökken a bevétel, egyre kevesebben kötnek életbiztosítást, és adókedvezményt szeretnének kilobbizni, inkább a saját házuk táján kellene körülnézni.

A fantasztikus befektetésként eladott életbiztosítások - ezeken belül az elmúlt évek nagy „sikerterméke”, a unit-linked biztosítás - ugyanis nem csak az ügyfeleknek okoztak anyagi károkat, hanem a biztosítók hírnevét is rombolták. Miközben szakmai beszélgetések során mindenki bevallja, hogy ezek rossz befektetések, az ügyfeleknek mégis azzal adják el, hogy remek termékek.

Hosszan lehetne beszélni arról, hogy vajon jó-e, ha a pénzügyekhez egyáltalán nem értő embereket olyan döntésbe viszik bele, amit nem tudnak felelősen meghozni. Nem azért, mert hülyék, hanem azért, mert nem áll rendelkezésükre az a tudás és információ, amire szükségük lenne. Márpedig egy unit-linked biztosítás esetében a befektetés típusának és fajtájának megválasztása ezt igényelné.

Arról nem is beszélve, hogy sokszor a biztosítást eladó ügynök sem tud sokkal többet az ügyfélnél, így minden lelkiismeret-furdalás nélkül elő tudja adni azt a szöveget, amire betanították.

Nem csoda, hogy én még nem találkoztam olyan életbiztosítással rendelkezővel, aki boldog lett volna a saját szerződésével. (Igaz, nem volt reprezentatív mintavétel.)

De ha, ne adj’isten, még jól is hozna a konyhára egy ilyen befektetés, akkor is elviszi nem csak a hozamot, hanem a befizetés egy részét is a költség, amit felszámolnak nekünk. Ebben jelentős összeget tesz ki az ügynöki jutalék.

„Kedvenc” idézetem egy biztosítási nagyfejestől, amikor rákérdeztem, hogy mégis mekkora jutalékot alkalmaz a cég az életbiztosításoknál:

„Egy étteremben sem kérdezzük meg a pincértől, amikor a számlát kihozza az elfogyasztott pörköltről, hogy valójában ez mennyibe került nekik.”

„Csakhogy egy pörkölt esetében minden háziasszony tudja, hogy ha otthon főzi meg, akkor egy adag kihozható akár 300 forintból, egy kifőzdében megkapható 600-800 forintért. Ha egy puccos étteremben 8 ezer forintba kerül, akkor eldönthetem, hogy nekem ér-e annyit az egész, hogy ott fogyasszam el (ami egyébként 300 forint), vagy hagyom az egészet, és nem ott eszem meg az ebédet. A biztosításnál azonban nem tudom, hogy mi mennyi.” – válaszoltam, ami meglephette, mert erre nem tudott mit mondani.

Létrehozták ugyan a biztosítók az úgynevezett TKM-et (Teljes Költség Mutató), ami az összes felszámított költséget mutatja be. Csak sajnos ezzel a gyakorlatban nem megyünk semmire.

A felügyelet főtanácsadója egyébként inkább azt szeretné, hogy az ügyfelek fizessék az üzletkötőt, hiszen akkor valóban az ő érdekükben járna el. A megoldás szerintünk is ez lenne.

De amíg azt hisszük, hogy egy tanácsadás ingyenes, mert az ügynököt a biztosító fizeti, addig nagy tévedésben vagyunk. Vajon a biztosító miből is fizeti az üzletkötőt? Csak nem a mi befizetésünkből? De, de, jó napot kívánok!

Az életbiztosításoknál akár egy egész éves befizetésem vagy még több is az üzletkötő (illetve a cég, akihez tartozik) zsebében landol.

Akkor hogy is lehetne az életbiztosítás jó befektetés?

Félreértés ne legyen. Fontosnak tartjuk a kockázati életbiztosításokat, sőt még a befektetési jellegűeket is az öngondoskodás szempontjából. Talán a költségeket és az ügynöki jutalékot kellene jelentősen csökkentenie a biztosítóknak, hogy ne legyen már akkora a ráfizetés az ügyfeleknek, ahelyett, hogy adókedvezményért kuncsorognak. Ha ugyanis az adókedvezmény csak a magas költségeket ellensúlyozza, akkor úgy rossz az egész konstrukció, ahogy van.

Nekünk pedig be kellene látnunk végre, hogy semmi sem ingyenes, egy pénzügyi tanácsadás pedig végképp nem az. Vagy fizetek valakinek egy tisztességes összeget, és akkor az én érdekeimben jár el, vagy nem fizetek, de akkor valószínűleg rosszul járok.

Vajon mekkora lenne az elfogadható díjazás a pénzügyi tanácsadás esetén?

Kizárták az ügynököket a végtörlesztési mókából. Pedig akár sokszázezer ügyfél is dönthet úgy, hogy forinthitelre váltja át mostani devizahitelét, ami jó kis jutalékot hozhatna nekik. A jutalék így elmarad, amit – a közvetítők érvelése szerint - egyébként is a bank fizet.

Csakhogy vigyázzunk ezzel az érveléssel. Komolyan gondolja bárki is, hogy nem az fizeti az ügynök árát, aki megveszi a terméket, legyen az hitel, biztosítás vagy bármi más? Persze igaz, hogy a bank/biztosító/eladó cég adja oda a jutalékot, tehát magát a cselekvést valóban az eladó hajtja végre (nyelvtanilag helyes az érvelés.)

De a termék árában benne van a jutalék is! Vagyis én, mint fogyasztó fizetem azt. A jutalékkal együtt kerül annyiba, amennyibe. És még csak nem is az én érdekeimet képviselik ebből a pénzből.

Rengeteg rémtörténet kering a piacon azokról a hitelközvetítőkről, akik olyan kölcsönt sóztak az ügyfélre, amellyel sokan jól jártak. Csak épp a hitelfelvevő nem.

Zokogni tehát egyelőre nem kell amiatt, hogy közvetítők nem vehetnek részt ebben a mostani buliban.

Ugyanakkor jó lenne, ha tanácsadókhoz fordulhatnának az emberek. A közvetítők egy része valóban alkalmas lenne erre a feladatra. Bár egyelőre ember legyen a talpán, aki el tud igazodni a bankok hitelkiváltó ajánlatai között. (Időnként úgy tűnik, hogy ők maguk sem döntötték még el, mit is csináljanak.)

Érdemes lehet várni egy kicsit, hogy tisztuljon a kép. Jöhetnek még újabb ajánlatok is. Mi magunk pedig tájékozódjunk minél több helyen. 

Közvetítőt ne keressünk, sőt hajtsuk el, ha jön, mert a törvény nem engedi, hogy a buliban részt vegyenek.