A siófoki Don Quijote-val (ahogy több helyi jogász is nevezi Léhmann Györgyöt) készült televíziós interjút a netről több mint százezren töltötték le. Az ügyvédhez naponta 200-300 bajban levő devizahiteles fordul, kétszáz per pedig – tudtuk meg tőle – már el is indult.

Alighanem nagyon sokan vannak, akik tudják, mire is alapozza a siófoki jogász keresetét. Abban azonban nem vagyunk biztosak, hogy a jelentkezők valóban felmérték a kilátásokat. Az ugyanis remekül hangzik, hogy az Európai Bíróság április végi ítélete szerint „amit a bankok eddig tettek, az törvénytelen, semmis” (ezt állította Léhmann abban az ominózus interjúban). Valójában azonban egyáltalán nem ilyen egyszerű a helyzet.

A luxembourgi ítélet ugyanis a Pest Megyei Bíróság kérésére a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóságnak (NFH) az Invitel ellen indított közérdekű keresete miatt született. A távközlési cégnél azt támadták meg, hogy a hűségnyilatkozattal kötött szerződéseknél új díjat vezetett be. A pénzügyi felügyelet és a banki jogászok is úgy látják: más szektorról, és arról is másként szól az ítélet, mint ahogy azt Léhmann értelmezi. (Siófokon egyébként megtudtuk, hogy az ügyvéd perben áll az önkormányzattal és szinte minden hatósággal is, mert sok minden eltérően értelmez, mint mások.)

Elgondolkodtató viszont (hogy még egy csavart vigyünk a történetbe): portálunk több olyan devizaadósról is tud, akiknek – tarsolyukban az ügyvédi munícióval – bankjukat megkeresve sikerült kedvező különalkut kötniük. Az sem mellékes, hogy a banki szerződések megítélésénél egyre többször bukkan fel a Polgári Törvénykönyv (ezt elővette már a PSZÁF mellett működő békéltető testület is), vele együtt pedig a felek együttműködési kötelezettsége és a szerződés tisztességtelenségének kérdése. Aki vett fel devizahitelt, az maga is meg tudja ítélni, hogy utóbbi pontok mennyire érvényesültek a bankkal való viszonyában.

Akkor nosza, perre! – mondhatnák most sokan. Akad azonban további megfontolandó szempont is. A siófoki Don Quijote ugyanis (mint az el is várható egy gáncstalan lovagtól) csupán költségei fedezésére kér összesen háromezer forintot a hozzá fordulóktól. Tőle tehát nem igyekszünk óvni senkit (mint azt tettük már más, sokszor a kiszolgáltatott helyzetet saját zsebre kihasználó ügyvédeknél). A per azonban így sem mentes a kockázattól. Ha valaki ugyanis veszít, a bíróság a perérték hat százalékát terheli rá költségként (amire az ügyvéd maga is felhívja a figyelmet).

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Léhmann által indított ügyek csak a hitelterhek töredékére vonatkoznak (perértékként viszont a teljes kölcsönösszeg szerepel).  Ha a bíróság kimondja, hogy a bank nem az indokolható mértékben drágította a devizahitelt, akkor még hosszú huzavona kezdődhet arról, hogy a végrehajtott kamatemelés (márpedig ilyent a válság hatására mindenki tett) mennyire fogadható el. A svájci irányadó kamatszint (amire Léhmann hivatkozik, és ami ténylegesen a töredékére esett ebben az időszakban) ugyanis csak az egyik tényező.