AZ ÉN PÉNZEM

Öröm, ha valamit elcsenhetnek, semmiért sem akarnak fizetni – értük mégis veszkődnek a bankok.

Friss diplomásként egy ötcsillagos szállodában dolgoztam, ahol amikor jelentették, hogy az elnöki lakosztály lakója ezt-azt elcsomagolt, kétségbeesetten telefonáltam a recepciósoknak. Ők csak nevettek: ez az ilyen szintű szobák árába bele van kalkulálva. Azért amikor egy vendég egy eredeti festményt pakolt utazópoggyászába, azt „valami tévedés történhetett” megjegyzés kíséretében csak visszakérték. A minibár teljes készlete, a fürdőköpenyek, hajszárítók és hasonlók azonban mehettek.

Mindenkik tudja, hogy a vagyonosok finoman szólva élire állítják a forintokat (van erre jobb kifejezés, de azt most mellőzném). Ezt több ismerősömnél is volt módom megtapasztalni. A milliárdokat forgató egyik befektetőről köztudott, hogy ha valakit egy drága étterembe hív, jobb, ha az illető jól feltölti a számláját. Ö ugyanis valahogy minden iratát, tárcáját otthon felejti. Az anyagi érvágás mellett további szenvedés, hogy ennek okáról még egy hosszú és képzeletgazdag történetet is meg kell hallgatni.

A szupergazdagok persze a pénzügyeknél is a spórolásra hajtanak. Ahogy látom egyébként, néha egészen idióta módon. Kényesek például arra, hogy ne kelljen egyetlen fillér vagyonkezelési vagy számlavezetési díjat fizetni, arra viszont nem ügyelnek, hogy a tranzakciók után mit számítanak nekik fel. A vagyonosokkal foglakozó tanácsadók (privátbankárok) többsége mindenesetre sír. Magyarországon nehéz a szolgáltatóknak degeszre keresniük magukat (ne felejtsük el persze, hogy ezen a téren a gazdag a gazdaggal áll szemben, így mehet a verseny, ki kit tud jobban lefejni).

A panaszok ellenére lázas izgalom tört ki, amikor meglehetősen váratlanul kivonult az egyik legnevesebb privátbank a magyar piacról. A BNP Paribas-ról csak annyit – most már írhatom, úgysincsenek jelen –, ha nagyon sok-sok pénzem lenne (sajna, ez egyáltalán nem fenyeget), én is hozzájuk vittem volna. A franciáktól végül – mint azt már bejelentették – az Erste szerezte meg az ügyfeleket és pénzüket. Legalábbis részben.

Az ujjongó bejelentésben ugyanis arról nem ejtettek szót, hogy időközben már „elpárolgott” ötven fő 16 milliárd forintja. Ennyivel többet tartottak ugyanis tavaly nyilván a BNP-nél, mint amit most az Erste átvett. A történetnek azonban egyáltalán nem biztos, hogy vége van. Kérdés ugyanis, hogy a finnyás vagyonosoknak mennyire tetszik majd új szolgáltatójuk. Ők pedig – szemben például a röghöz kötött devizahitelesekkel – könnyen továbbmozdulnak. Különbség persze az is, hogy az állítólag révükön csak igen alacsony jövedelmezőségre szert tevő privátbankok ebből a körből mindenkit tárt karokkal várnak.

Ha tetszett a cikk, lájkoljon és kövessen minket a Facebookon, ahol további érdekességeket, részleteket talál.

Eddig a jogosultak alig ötöde jelentkezett a forintosításra, pedig a végtörlesztéshez hasonló kedvezményben részesülhetnek a bedőlt adósok. A határidő május 15-én lejár.

Nem sikerült még megfejtenem, hogy mi a kudarc oka. Nem mondom, hogy a bedőlt hitelek forintra váltása és a tartozás negyedének elengedése (korábbi posztunkban erről részletesen olvashat) mindenkinek megoldja a problémáját, de több tízezer embernek valós segítséget jelenthetett volna. Ma úgy tűnik, a vártnál jóval kevesebben éltek a lehetőséggel.

A bankoknak április 15-éig kellett értesíteniük adósaikat (akik már tavaly szeptember végén 90 napon túli hátralékban voltak legalább 78 ezer forinttal, és a csúszás azóta is fennáll, de a hitelt a bank még nem mondta fel) a devizahitelük forintra váltásának lehetőségéről. Már itt kieshetett az adósok egy része, mert sok olyan jelzést kaptunk olvasóinktól, ismerőseinktől, hogy ők bizony nem kaptak semmiféle levelet. Pedig beleférnek mindenféle kritériumba, még az ingatlanuk értéke is 20 millió forint alatti.

Már ez a 20 millió forintos határ is sok kérdést felvet. Sokaknak ugyanis nincs is benne a hitelszerződésében, hogy a bank mennyire értékelte az ingatlant, és nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy egyes pénzintézeteknél nagy a kupleráj. Rengeteg hitelt folyósítottak ügynökökön keresztül, és kérdéses, hogy minden papír rendben megvan-e a jelzáloghitelekkel kapcsolatban. Itt ugyanis épp az ingatlan értékbecsléséről szóló papírt kellett volna (akár a modern kor vívmányán, a számítógépen keresztül) elővenni. Már ha megtalálták.

Ha valaki nem kapott értesítést, attól még jelezhette volna a banknak, hogy a késedelembe esésének oka a fizetőképességében beállott jelentős, igazolható romlás volt. Az Erste Bank egyik ügyfele – értesítést híján – így is tett. Bement a múlt héten a fiókba, leadta a honlapról letölthető nyilatkozatot. Aláírták, átvették, majd közölték, hogy fel fogják hívni, most nem tudnak vele foglalkozni. Fel is hívták másnap, hogy visszaadnák neki a nyilatkozatot, inkább adja postára. Különben is rajta van a papíron, hogy postáznia kell, és attól tartanak, hogy elkeverik, biztosabb a posta. Így időben odaérhet a nyilatkozat a megfelelő osztályra.

A történet elgondolkodtató. Ez ugyanis nagyon úgy hangzik, mintha a bankok – legalábbis az Erste biztosan – az egészet szabotálni akarná. Ha pedig a bank nem vesz részt a történetben, csak ímmel-ámmal, akkor biztos a kudarc. Ezek után el tudom képzelni, hogy náluk több ezren estek el a forintosítás lehetőségétől.

Általánosságban a kudarc oka lehet még az is, hogy sokan már belefásultak a reménytelenségbe, és nem érzik azt, hogy rajtuk segítene ez a lehetőség. A bankok elleni perek, főleg az OTP ellen meghozott jogerős bírói ítélet sokakat arra ösztönöz, hogy ők maguk is pereljenek vélt vagy valós sérelmeikért. Ez az út azonban elég rögös, sok a hiéna, aki abban érdekelt, hogy perekre buzdítson, ami aztán szépen hoz - neki – a konyhára.

A kérdés csak az, hogy akkor mi is lesz a forintosítással nem élő, a 140 ezer bedőlt adósból a jelek szerint fennmaradó 120-130 ezer jelzáloghitelessel. (A 140 ezerből körülbelül 50-70 ezer élhetett volna a lehetőséggel.)