AZ ÉN PÉNZEM

A tranzakciós illeték („becenevén” sárgacsekkadó) beindította a bankok fantáziáját. A Magyar Bankszövetség elnöke, Patai Mihály az MTI-nek elmondta: „ha a kormánynak szüksége van erre a 100-150 milliárd forintra, lehet úgy strukturálni a terheket, hogy arányosan a bankszektorra is jussanak, és azokra is, akik el tudják viselni.”  Patai el tudja képzelni, hogy kötelezővé tegyék a bankszámlák nyitását minden vállalkozás és magánszemély számára. A nemzeti hírügynökségnek valószínűleg nem tűnt fel, hogy a cégekre ez már megvalósult. Újdonság tehát a lakossági bankszámla kötelezettsége lenne.

Ez az ötlet már nem először merült fel. Volt egykor egy bankbizottságnak nevezett testület (ezt nem a banklobbi gründolta, épp ellenkezőleg), amely javasolta, hogy legyen egy ingyenes alapszámla. Mit mondjak, a bankok nem lelkesedtek az ötletért. Közben szépen magától megjelent a nullás bankszámla (ahol szinte vagy tényleg minden díjtalan), csakhogy ez majdnem mindenütt csak a magasabb jövedelmű, több szolgáltatást igénybe vevő ügyfeleknek dukál.

Apróbb probléma egyébként ezeknél is akad. Az országos lefedettség ugyanis még hagy maga után kívánnivalókat. Az pedig nem árt, ha valakinek a főszámlája egy olyan banknál van, ahová nagyobb túra megtétele nélkül be tud térni, például ha hitelt kér (esetleg majd egyszer). Különösen azért, mert mára az is általánossá vált, hogy jövedelem átutalása nélkül drágább a kölcsön. A számlák folyamatos költöztetése pedig, valljuk be, még egy a mainál elektronizáltabb világban is macera.

A kötelező bankszámla előírása nehezen képzelhető el úgy, hogy egyúttal ne jelenjen meg az ingyenes alapszámla. (Én még emlékszem, hogy amikor a nagyobb cégek áttértek a fizetések utalására, kikötés volt, hogy a dolgozóknak ne kerüljön plusz költségbe, hogy hozzájussanak a bérükhöz – ez azután szép csendben feledésbe merül). Úgy vélem azonban, kis hazánkban a minden pénz bankba csatornázásának – amit én személy szerint amúgy helyeselnék – a pénzintézeti költségeknél nagyobb akadálya is van.

A bankszövetség azt is „elképzelhetőnek tartja”, hogy a vállalatok közötti készpénzmozgást jó alaposan (a tranzakciós illeték egy ezrelékes mértékénél jobban) megadóztassák. Ez majd szépen kifehéríti a gazdaságot. Hát, erre valóban nagyon nagy szükség lenne! A jelenlegi közterhek mellett azonban borítékolható, hogy az intézkedés gyors következményként a kisebb cégek, kényszervállalkozások sorának bukását hozná. (A nagyobb, a szürkegazdaság mezsgyéjén profitot gyártó vállalkozások biztosan gyorsan megtanulnának alkalmazkodni, ahogy tették ezt eddig is.)

Csökkenteni kellene tehát a bérekre rakódó költségeket! Ez azonban ilyen adófizetési morál mellett aligha kivitelezhető. Marad tehát a tranzakciós, a telefon-, a biztosítási, később talán a lélegzetvételi, a talajhasználati (miket írok, ilyen már tulajdonképpen van is) adó és a többiek… A sort ki-ki saját képzelete alapján folytathatja.

Érdekes kísérletet folytat a kormány. Nem most kezdték, de a Széll Kálmán 2.0 intézkedéseinek kormánydöntés utáni bejelentése talán minden eddiginél élesebben mutatta meg ennek lényegét: ha sokat és hangsúlyosan mondják, hogy szakítottak a megszorítások korábbi, eléggé el nem ítélhető gyakorlatával, akkor ezt vajon elhiszik-e a választók? Ők érzékelhetően úgy vélik, igen.

Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter kijelentette: „ez a kormány megszorító csomagok helyett a növekedés stratégiájára alapoz”. Ezt azzal támasztotta alá, hogy a most bevezetendő új adók megalapozhatják, hogy majd egyszer a jövőben csökkenjenek a béreket terhelő elvonások. Mint elhangzott: a fogyasztást adóztatják, hogy a bérből és fizetésből élők maguk dönthessék el, mire kívánnak költeni. Ennek cinizmusát talán önmagában is mutatja, hogy nemzetgazdasági miniszter is elismerte, hogy a fogyasztás a következő évben sem nőhet majd. A trendforduló évének 2014-et jelölte meg.

A kommunikációs ügyeskedés már tegnap este apró zavart okozott a rendszerben. Matolcsy ugyanis rágörcsölve arra, hogy nyomatékosítsa: a tranzakciós illeték becenevű adót NEM a lakosság, hanem a bankok fizetik meg, mindenfélét mondott. Például azt is, hogy a gonosz bankok bezzeg el akarták érni, hogy azt a magánszemélyekre terheljék, de a kabinet ezt határozottan visszautasította.  A Magyar Bankszövetség (hiába no, fafejű bankárok, akik nem akarnak a sorok között/mögött olvasni) sebtében közleményt adott ki. Ők ugyan nem akartak ilyent. Hozzátették persze azt is, ha rájuk lőcsölik ezt a terhet, még ennyire sem adnak hitelt, amit meg mégis, azt drágábban. Nem figyeltek a miniszter egy másik mondatára, amiben azt fejtegette, hogy nyilván mindenki (bankok, telefonos cégek, biztosítók – bár utóbbiakról valahogy nemigen esett szó) megpróbálja áthárítani az adót a fogyasztókra, de ez nem sikerül majd.

Akadályt állít ennek a verseny. A konkurálás is olyan dolog, amit a kormányzati kommunikáció úgy húz elő, ahogy éppen neki tetszik. Most éppen üdvözlendő (Matolcsy kis kacajjal rácsodálkozva mondta is: lám, mire lehet jó a verseny!), máskor viszont a zűrzavar szinonimája – ez a helyzet például a mobilfizetéssel, amit egyetlen állami kézbe akarnak vonni. A telefoncégeknél nem csak a csodálatos új (tudottan Fidesz-közeli vállalkozásként egyszer biztosan induló) piaci szereplő garantálhatja, hogy az istenadta nép ne járjon rosszul, az adó áthárítása – tudtuk meg a minisztertől – technikailag is nehézséget okoz majd.

Még egy csomó tárgyaláson csiszolódhatnak az elképzelések, kőbe vésve csupán az adók léte és persze az általuk remélt bevétel van. Gyanítom egyébként, hogy a most vázolt szisztéma valóban nem jelenti majd az egy az egyben áthárítást. Az eddigi gyakorlat alapján aligha lenne meglepő, ha a teher valahogy a szegényebbek felé nyomódna. Egyelőre azonban elvetette a kabinet azt a korábbi elképzelést, hogy a 30 millió forint feletti utalásoknál már ne nőjön az elvonás. A korlát hatása nem kiszámítható – magyarázta a döntést a miniszter. (A többié igen, kérdem csendben, nem látván erről semmilyen kormányzati elemzést.)

Annak érdekében, hogy ez ne terelje a pénzt a fekete zóna felé, bevezetik, hogy a cégek ötmillió forint felett kötelesek legyenek utalni. Persze ez a határ az egyes ügyletekre vonatkozik (szétdarabolva már szabad a vásár). Volt ilyen javaslat, de végül elvetették, hogy a magánszemélyeket is a kötelező banki utalás felé tereljék. Ezt ugyanis bőszítőnek tartották.

Hurrá! Ezek szerint törődnek az érzéseinkkel. Hát kell ennél több?

Az akció jó hívószó, ráadásul bármekkora drágítás jöhet a kifutása után.

Azt szokták mondani, hogy a magyar nem is annyira árérzékeny, inkább "akcióérzékeny" teremtés. Nem tudom, hogy ez még ma is igaz-e, de tény, hogy számtalan olyan akcióba botlok nap mint nap, amikor kiderül, hogy akció nélkül olcsóbb volt a termék, vagy éppen arra kell ráébrednem, hogy akciósan is drágább, mint a versenytársaké.

A bankok az akció hívószót inkább kiskapuként használják. Ugyanis csak szigorú szabályok szerint emelhetik a költségeket, ezek a rendelkezések azonban kijátszhatók. Az egyik trükk, hogy újabb és újabb termékeket vezetnek be, a másik az akció szó használata. Abban a pillanatban, amikor valami akciós, máris új árat lehet bevezetni, ha kifut a kedvezményes időszak. Az akciókra ugyanis nem vonatkozik az emelési korlát.

A tisztességes magatartás azonban megkérdőjelezhető, amikor nincs időtartam megjelölve, mert csak annyit tesznek közzé, hogy „visszavonásig”. Gyanakodásra adhat okot, ha a korábban díjmentes szolgáltatás egyszer csak nulla forintos díjért szerepel. Ez ugyanis a díjemelés előszele szokott lenni.

Becsületes eljárás, ha az emelést előre jelzik. Így találkozhatunk előre beharangozott áremelésekkel. A Volksbanknál például a pénztári készpénzfelvételnél az akciós feltétel 0,35 százalék plusz száz forint, ami majd ötszázra emelkedik. Ez egyébként tízezer forint felvételekor majdnem 90 százalékos díjemelést jelent; húszezernél a növekedés „csak” 50 százalékos. A Citibank június 15-ével megszünteti a nulla forintos bankszámlához kapcsolódó készpénz-visszatérítést.  (Ez addig akár havi 10 ezer forintot is jelenthet a bankkártyás vásárlások után.) Biztató viszont, hogy a Citinél a díjmentes kifejezés még igen sokszor fordul elő a feltételek között, ráadásul egyetlen helyen sem jelzik, hogy akciós lenne. Az OTP az alapszámlánál a pénztári készpénzbefizetésért kér kedvezményesen 59 forintot. Ez a díj lesz rövidesen 0,45 százalék, de minimum 447 forint – felső korlát nélkül.

Azt is fontos tudni, hogy a banknak nem kötelező minden évben az infláció mértékével emelni a díjait, viszont több évnyi drágítást is végrehajthat, ha korábban „elmaradt” az árak igazítása. Mindebből a legfontosabb tanulság, hogy időről időre érdemes átnézni a bankköltségeinket, és ennek megfelelően váltani, ha nagy meglepetés ér minket.

A hosszú hétvége előtt több üzletben is jártam. Nem szórakozásból, hanem azért, mert a megszokott boltjaimban nem jutottam hozzá a megszokott árukhoz. Nem csak én kavarogtam, ahogy hallottam, más is járt így. Az egyik hölgy alig visszafojtott dühvel ágált az eladóval: délelőtt azt mondták, délben szállítják, most már késő délután van, de még mindig csak ígérik. Ilyen velem eddig nem fordult elő ebben az üzletben (egy bevásárlóközpontban történt az eset) – mondta vevő. Az alkalmazott erre: dehogynem, mostanában itt minden előfordul.

Ezután kilátásba helyezte: lesz ez még rosszabb is. Nem lepne meg, ha igaza lenne. Vagy én vagyok nagyon szerencsétlen (meg hát, beismerem, összevissza időpontokban vásárolgatok, ahogy csak rám jön), de nem egy helyen találok üres pultokat. Én ilyenre nem is emlékszem nálunk. Úgy látom, az „Elnézést, ideiglenes készlethiány” cimkék határozottan állandósultak. Nem nehéz rosszkedvű, deprimált eladót sem kifogni (a pénztárosokra ez – legalábbis az én tapasztalatom szerint – nem vonatkozik).

Mintha a kereskedelem felhagyott volna a vevőkért folytatott harccal. Ezt nem csak azért mondom, mert egyre többször hallom a „nincs” választ (minden különösebb sajnálkozás vagy bármilyen egyéb megjegyzés nélkül), hanem az árak miatt is. Ismét csak nem egyedül voltam, aki szörnyülködött, mennyire megdrágult minden.

Az üzletekben szerzett tapasztalataim (és néhány alkalmazott jótanácsa) alapján csokorba szedtem néhány dolgot, amire érdemes bevásárláskor a nagyobb üzletekben figyelni.

A legfeltűnőbb helyre kirakott „akciós” áruk lejáratára mindenképpen figyelni kell. Sokszor érdemes ugyanazt a megszokott helyén keresni, ott is ugyanannyiért kínálják, az áru viszont határozottan frissebb. Tudom, hogy a kereskedelem váltig tagadja, de beszéltem olyannal, aki maga is suvickolta a lejárt sajtot, és csomagolta újra (már más címkével). Az ilyen átcsomagolt cuccok pedig mindig főhelyre kerülnek.

Egyébként is hasznos, ha nem az első sorból veszünk ki valamit. (Ahogy a férfiak szokták, rá sem pillantva a feliratokra – a párom szokta mondogatni: ne olvasd ki az egész boltot! Ő persze nem teszi, így lejárt dolgot éppúgy hoz, mint súroló helyett mosogatószert. Miért teszik ugyanolyan flakkonba – vonogatja a vállát.) Nem véletlenül tartanak az üzletek pakolókat, akik folyamatosan rakodják át a dolgokat, hogy előre a legkorábbi lejáratúak kerüljenek. Ez teljesen normális dolog, de négynapos ünnep előtt azért jobb a körültekintés.

Újkeletű tapasztalatom, hogy az „akciós” dolog nem egyszer drágább, mint a hasonló kategóriájú (és itt a minőségre is gondolok) termék. Az összecsomagoltak többe kerülnek, mintha ugyanazt külön-külön vennénk meg, az pedig már közhely (igen sokan tapasztalták meg), hogy a nagyobb kiszerelés nemhogy olcsóbb lenne, még drágább is. Ez több kávénál mindig így van. De nem mindegyiknél. Nyilván tesztelik az éberségünket.

Mottóm tehát: vásárlásnál is légy éber!

Bár a jegybanki kamatemelés – legalábbis egyelőre – megállt, az elmúlt hetekben is tovább kúsztak felfelé a betéti kamatok. A szemfülesek jól járhatnak, a lusták viszont veszítenek.


Nem mindegy, hogy melyik bankban és mennyiért kötjük le a megtakarításunkat. Bár a bankok az elmúlt időszakban emelték a nem akciós betétlekötések kamatát is, azért arra nagyon vigyáztak, hogy a legmagasabb kamatok ne járjanak automatikusan minden ügyfélnek. Továbbra is megfigyelhető, hogy a saját ügyfelek közül azok kaphatják meg a kiemelkedő ajánlatokat, akik „miközben fejen állva szavalnak, a bal lábuk kisujjával meg tudják vakarni a jobb fülüket”. Oké, túloztam, de ezzel talán sikerült érzékeltetnem azt, hogy mennyire szűk körnek jár az akciós kamat. Ehhez jellemzően sokat kell utalni, több banki terméket is igénybe kell venni, de meghatározzák azt is, hogy hányszor kell ehhez bankkártyával vásárolni.
Azt is díjazzák a bankok, ha új pénzt visz az ügyfél hozzájuk (legyen az akár régi, akár új kliens). Erre már többen is évi 9 százalék körül fizetnek. Nem mindegy azonban, hogy a 9 százalék 2 hónapra jár vagy 1 évre. Hiszen az akció lejárta után – ha szintén csak új pénzre adják a magas kamatot – csak a normál betéti feltételek szerint fizetnek, ami rendszerint jóval alacsonyabb.
Több bank is fizet 10 százalék feletti kamatot, ha a megtakarításunk egy részét befektetési jegyekbe fektetjük. Ezzel azonban legyünk nagyon óvatosak. Egyrészt nem tudhatjuk, hogy mekkora hozamot érhetünk el a befektetési jegyeken, amin – csak szólok – akár bukni is lehet. Másrészt kíváncsi vagyok, hogy a befektetési jegyet vásárlók mekkora hányada tudja, hogy mit is vesz valójában: mit jelent az a befektetés, mibe fektetik a pénzét és tisztában van-e a kockázatokkal, no meg persze a költségekkel. Ha ezekre „nem” a válasz, és csak a bank által ajánlott terméket vennénk meg, akkor eszébe ne jusson senkinek ide tennie a pénzét csak azért, hogy a megtakarításai felére két hónapon át évi 8 vagy 9 százalékot kapjon.
Fontos tehát, hogy az apróbetűket is elolvassuk az akciók láttán. Érdemes egyébként is odafigyelni a pénzünkre, és lekötni a folyószámlán megmaradó összegeket, hiszen ott továbbra is – jellemzően – a láthatatlan kategóriába tartozik a kamat. A bankok viszont nem jutalmazzák azokat az ügyfeleiket, akik egyébként is náluk teszik félre a pénzüket. A rendszeres megtakarítási programoknál egyáltalán nem emelkedtek a kamatok az elmúlt hónapokban. Folytatódik tehát a bankok és ügyfelek közötti csiki-csuki. A bank akciós kamatot ad, amit reklámozhat. Ezt csak a szemfüles, a pénzükre odafigyelő ügyfelek vehetik igénybe. A lejáratkor pedig vagy oda teszik a pénzüket, ahol újabb, jó akciót találnak (akár házon belül), vagy ha ezt nem tartják számon, nagyot buknak azon, hogy nem akciós, többnyire fele akkora kamaton ketyeg tovább a megtakarításuk. Esetleg nevetségesen alacsony kamattal csücsül a folyószámlán.