AZ ÉN PÉNZEM

Több változatban is terjed a neten egy „leleplező” összeállítás, ami alapvetően arról szól, hogy nem létező pénzekre szednek a bankok kamatot. A különböző minőségű, de a laikusok számára valóban meggyőző (legalábbis ezt mutatják a hozzánk érkezett mailok) összeállítások nagyon jól felhasználják neves közgazdászok vicces megjegyzéseit és a valós folyamatokat is vázolják. Kitekerve. A legmulatságosabbnak a You Tube-on is fennlévő egyik változatot (amit egyik korábbi posztunknál ide is belinkelt valaki) tartom. Ebben egy aranyműves összeesküvéseként vázolják a középkornak azt az időszakát, amikor a kereskedelem elkezdett felvirágozni. Lehetett volna bármilyen mohó gazember a képzelt aranyművesünk, ha nem lett volna komoly gazdasági igény a szolgáltatására.

Nincs ezt másképp ma sem. Az egész történetről eszembe jut, amikor kezdő újságíróként egy nagy lapnál a főszerkesztő helyettes megállított, hogy fantasztikus témája van. Súgva mondta: most tudta meg, hogy a bankok az éj leple alatt hitelezgetnek egymásnak. Igen – mondtam – ezt úgy hívják, hogy overnight. A nevében valóban benne van az éjszaka, de egynapos ügylet. Mi a csudának kellhet egy ilyen? Csak a mohóság indokolhatja, hogy a bankok nem szépen a trezorjaikban gyűjtögetik a pénzt, ahonnan azután azt kiveszik, amikor valaki hitelt kér. Amikor a trezor kiürül, széttárják a kezüket és várják, hátha hoz valaki pénzt. Ezt azonban (derül ki a borzadó összeállításokból) nem is szabadna kiadni, hiszen a betétes bármikor jelentkezhet érte.

Ha az egész szálat logikusan végigvisszük, szépen le is állna a világgazdaság. Tudom, hogy akadnak, akiknek tetszene egy ilyen világ, de a magam részéről én a kora középkor (egyébként még messzebb kellene visszamenni, ha teljesen le akarnánk „tisztítani” a dolgot) helyett mégis inkább most élek. Még ha sok rákfenéje is akad a pénz mára valóban elképesztően bonyolulttá vált világának.

A legtöbben azon háborognak, hogy a bankok, mivel nem azt adják kölcsön, amit nálunk (ilyen célra?) elhelyeztek, tulajdonképpen fiktív pénzre szednek kamatot. Rossz hírem van, e szerint a betétesek is fiktív pénzre kapnak kamatot. A cégek beruházásai, az árucikkek a boltok pultjain, a vágyott mosógép, műszaki ketyere, mind mind fiktív módon jöttek létre.

Azt, hogy miként is mozgathatja a világot a „fiktív” pénz, leginkább egy anekdotával lehet leírni. Egy cowboy bemegy a kocsmába és megkéri a csapost, hogy vigyázzon a százdollárosára, mert ő most a hegyekbe megy, ahová veszélyes lenne elvinni. A csapos vár, vár, a cowboy csak nem jön. Renováltatni kellene… Végül meggyőzi magát, ezt a legényt biztos megölték. Felújítja a kocsmát, aki pedig a munkálatokat végezte, annak a kerítéséhez kellett a pénz. A vasműves kertesíteni akart, a kertész utat akart a házához, és így tovább… A lánc végén egy örömapa állt, aki a lányát házasította ki. Nagy bulit csapott a kocsmában.

Azután betoppan a cowboy, aki csodálkozva jegyzi meg: ebből a porfészekből micsoda takaros kis hely lett! Persze kéri a százasát. A kocsmáros rezzenéstelen arccal benyúl a kasszába és ad egyet. A cowboy a tűzbe dugja a pénzt és rágyújt vele. Hamis volt – magyarázza.

Elképesztően magas kamatokat is kínálnak a bankok az euróbetétekre. Az FHB 6 hónapra 4,5 százalékot, 12 hónapra pedig 5 százalékot ad. Az Unicredit a kétéves lekötésre 5,25 százalékot, az ötévesre pedig már évi 6 százalékot is fizet. Korábban arra sem volt nagyon példa (legfeljebb csak egész hatalmas összegeknél), hogy egy pénzintézet kedvezőbb váltási árfolyammal csábítsa ügyfeleit forintjuk devizára váltására és lekötésére. Pedig ezt most az MKB és az FHB is megteszi.

Az euró zónában közben a kamatszint a szabad szemmel láthatatlan tartományban van – és vélhetően hosszasan marad is (már persze, ha lesz még euró zóna). Ezt megtapasztalhatták a saját bőrükön azok is, akik pénzüket a határokon túl vélték biztonságban tudni. A bankosokkal beszélgetve kiderül: a megugró devizabetéti kamatszint egyik fő oka éppen a külföldre vitt pénz lehet. Mint suttogva több bankfiókban dolgozó is rebesgeti: decemberben és januárban a szokásos tízszeresét tette ki az eurókivét összege. Ennek a pénznek pedig jórésze ausztriai, illetve szlovákiai szolgáltatóknál landolhatott (nyilván ment azért belőle végtörlesztésre is). Megdöbbentő módon sokszor magukat a bankókat cipelték ki honfitársaink (ez önmagában értékvesztést hoz, hiszen ilyenkor a váltásnál a sokkal kedvezőtlenebb valutaárfolyamot alkalmazzák, szemben az átutalásnál megszokott devizaárfolyammal).

A Magyar Nemzeti Bank adatai alapján úgy számoljuk: a 2011-ben a bankoknál tartott devizabetétek akkor maradtak volna változatlan szinten, ha a tavalyi záró állomány 1272 milliárd forintra rúg (figyelembe vettük a forint időközben bekövetkezett tíz százalékos értékvesztését is). Ezzel szemben a tényleges összeg 1084 milliárd forintot tett ki. Közel 200 milliárd forintnyi deviza tehát „elfüstölt”. Ez nagyjából egybevág azokkal a szakértői becslésekkel, amelyek körülbelül ekkora összeg apránkénti kiviteléről szóltak.

Logikusnak is tűnik a deviza „menekítése”. Részben azért, mert ez az az ügyfélkör, amely devizában takarékoskodásával már korábban is kifejezhette a forint iránti bizalmatlanságát. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy az állam fizetésképtelensége esetén (amiről az év vége felé egyre több neves személyiség is lehetséges fejleményként beszélt) elsőként a devizabetétek kerülhetnek veszélybe. A végtörlesztéssel megszületett a minta (fejtegették nekem többen is akkoriban): a kormány nyomott árfolyamon kötelezővé teszi az átváltást.  (Ez azért – ha valaki hisz a bekövetkezésében – eléggé átértékeli a hozamra vonatkozó kalkulációkat.)

Látszik tehát, mint azt két korábbi bejegyzésünkben megírtuk (Ki kelt itt bankpánikot, Ingatlanba is menekül a pénz), szó sincs arról, hogy a bankokban ingott volna meg a megtakarítók bizalma. A hitelintézetek szenvedik viszont meg a dolgot. Mint látszik, például azzal, hogy szabályszerű harcra kényszerülnek (ha nem lenne muszáj, aligha adnának ilyen magas kamatokat) a devizabetétekért.