AZ ÉN PÉNZEM

Mindenki tudja: ha új autót vesz, annak az értéke már azzal csökken, hogy kigurul vele a szalonból. Nos, a devizahiteleknél éppen az ellenkező volt a helyzet. Amint ugyanis az adós aláírta a szerződést, máris többel tartozott, mint amiről tudott.

A bíróság most az OTP-t marasztalta el, mert más devizaárfolyamot használt, amikor az ügyfélnek odaadta a hitelt, és mást, amikor a törlesztőrészleteket beszedte tőle. Ez a „játék” egészen 2010 decemberéig minden banknál szabadon folyt. A pénzintézetek ezután – az új jogszabálynak megfelelően – álltak át a vételi és az eladási árfolyamról a középárfolyamra a számításnál. Ez az új folyósítású kölcsönöknél (elméletben, hiszen a gyakorlatban a deviza jelzáloghitelezés a földhivatali bejegyzési tilalom miatt már 2010. júliusra megszűnt) lehetetlenné tette, hogy a devizahiteleken az árfolyam segítségével is plusz profitra tegyenek szert a pénzintézetek.

A devizahitelezés felfutásakor, 2004-ben annak, aki tízmillió forintnak megfelelő svájcifrank-kölcsönt vett fel, a tartozása élből akár a 10,3 millió forintot is meghaladhatta az eltérő árfolyamok miatt.  Egyes bankok (például az Erste) még külön konverziós jutalékot is felszámoltak. A kalkulációban megjelölt árfolyamok (különösen a vételi) ráadásul több helyen szinte nem is hasonlítottak a bankok által közzétett hivatalos árfolyamokra. Akkoriban is akadt azonban kivétel: az MKB a lakáshiteleknél is a bank által meghirdetett devizavételi, illetve -eladási árfolyamokat alkalmazta. Az előbbi példánál maradva: az MKB ügyfele ebben az esetben „csak” 50 ezer forinttal indult nagyobb adóssággal annál, mint amennyit a szerződésben aláírt.

A szaksajtóban akkoriban is jelentek meg olyan cikkek, amelyek felhívták ezekre a visszásságokra a figyelmet (magam többet is írtam, az előbbi számok is saját gyűjtésemből származnak). Ennek az eredménye pedig csak annyi lett, hogy több bank egyszerűen levette honlapjáról a művi számokat (nehogy már össze lehessen hasonlítani a hivatalossal). Az adósok nem reklamáltak, örültek, hogy még így is jóval olcsóbban juthatnak hitelhez (erről rövidesen részletesebben is írunk majd).

Biztos vagyok benne, hogy ma sem érdekelne senkit az egész ügy, ha nem jött volna a válság, és söpört volna el mindent, ami korábban igaz volt, illetve annak tűnt. A felelősöket pedig a bankokon túl is hosszan sorolhatjuk. Az akkori kormányt, a felügyeletet, de a jegybankot sem igazán zavarta a helyzet (utóbbiak ugyan figyelmeztettek a kockázatokra, de nem igazán erőteljesen emelték fel a szavukat). A PSZÁF egyre csak azt hangoztatta, hogy a törvény nem tiltja például az előbb leírt eljárást. Persze nem menthetők fel a hitelfelvevők sem. A jegybank stabilitási jelentése szerint a fizetésképtelenné váláshoz csak 10 százalékban járult hozzá a munkanélküliség. Az adósok több mint fele egyszerűen túlvállalta magát.

Az OTP devizahitelese most nyert, a bank azonban nem nyugszik bele a döntésbe. Nem lennénk meglepve, ha a végső menet az övé lenne (a korábbi eljárás ugyanis aligha volt jogellenes, különben nem kellett volna 2010-ben módosítani a törvényt). Akárhogy dől is azonban el ez az ügy, az egész helyzetből jól már nem lehet kijönni.

Legfeljebb a károkat lehetne mérsékelni.

A kormány érzékelhetően sóval szerette volna behinteni a magánnyugdíjpénztáraknak még a helyét is. Százezer „ellenálló” azonban hősiesen (vagy ostobán - erről erősen megoszlanak a vélemények) mégis igyekszik életben tartani ezt a rendszert. Ennyi tag bízik. De miben is?

Lehet, az Alkotmánybíróságban, a nemzetközi jogi fórumokban, a történelem forgandóságában…

Egyetlen dolog biztos: a gazdasági racionalitásban jelenleg elég nehéz fogódzót találni. A kabinet ugyanis nagyon ügyesen minden oldalról igyekezett felégetni a kasszákat.  Még felsorolni is sok. Megnyitották az állami nyugdíjrendszerbe visszalépést (a döntés a reálhozam kp-ban kifizetésével még meg is édesítve), a maradóknak külön nyilatkozniuk kellett – okkal bízva a magyar ember lustaságában – , rossz lelkiismeretet próbáltak kelteni a magánkasszák mellett kitartókban, hangoztatván, hogy ők kiírják magukat a szolidaritásból, és még az állami nyugdíjat is elvették tőlük. Na, de ezzel sem érték be. A pénztáraknak egy olyan lehetetlen szabályozást vezettek be, ami csak veszteségeket okozhat. Az elszámolható költségek szintjét ugyanis a nyugat-európai alá szállították le. A mikroszkópikus méretűvé zsugorított szektorban (evidencia, hogy minél nagyobb a kezelt vagyon, annál alacsonyabb lehet a költségszint).

Nyilvánvaló, hogy ezzel a pénztárakra akarták tolni a felelősséget: lám ezek a haszonleső, nyugdíjpénzzel tőzsdéző intézmények cserbenhagyják tagjaikat. A pénztárak azonban kitartottak. Eddig. Most bedobja a törülközőt az első, jelentős biztosító nevét viselő kassza. A Generali beolvadhat a Dimenzióba, ha annak a tagsága is így gondolja.  Én belebonyolódtam, amikor megpróbáltam leírni, mi is történhet, amikor egy kis hal megeszi a nagyobbat… így a képalkotást mindenkire magára bízom. (Képzelőerő mindenesetre kell ahhoz, hogy az egész történetet feldolgozzuk.)

Tény, hogy a Dimenzió igazgatósága úgy látja: a Generali lenyelése legfeljebb 6-9 hónappal odázhatja el a gondokat, ez követően ugyanis ismét válaszút elé kerül a tagság: végelszámolás vagy egy nagyobb szereplőbe beolvadás.