AZ ÉN PÉNZEM

Hétfőtől már hatályos az a rendelkezés, amely korlátozza, mennyit kérhetnek el a bankok adósaiktól. Az új szabályok szerint a mindennapi élethez nyújtott kölcsönök (ebbe a kategóriába tartoznak a hitelkártyák is) hiteldíja a jegybanki alapkamatot 39 százalékponttal haladhatják meg, szemben az egyébként alkalmazandó 24 százalékpontos felárral. A plafon tehát az előbbinél 46, az utóbbinál viszont 31 százalék. A korábbi 50 százalék feletti hiteldíjak (THM) – amelyekből volt bőven a piacon – tehát a múlt ködébe vesznek.

Legalábbis papíron mindenképpen ez lesz (ma még azért akadnak bankok, amelyek így néhány nappal a határidő előtt a beleütköznek a hitelplafonba). Valójában azonban nem egészen ennyire szép a kép.

A THM-rendelkezésben ugyanis akad egy kiskapu. Eszerint a mutatóba nem kell beleszámolni azoknak a szolgáltatásoknak a költségét, amelyek igénybevétele nem kötelező. A Provident a házhoz vitt pénzért kér vaskos díjat. Százezer forintos kölcsönnél ez a legolcsóbb, legrövidebb futamidő esetében az átutalásnál alkalmazott 12,7 ezer forintos pluszt 61 ezer forintra növeli. Ugyanilyen összegű, de 66 hetes futamidejű hitel esetén 125,4 ezer forint helyett 204,6 ezer forintot kell az adósnak törlesztenie.

A gyorskölcsönökkel foglalkozó több intézmény a csekkes fizetést bünteti. A Cofidisnél az ezért kért „mindössze” havi ötszáz forintos plusz teher majdnem 40 százalékkal dobja meg az eredetileg felvett összegre rakódó költségeket. Százezer forint hitelnél a csekkes fizetők a nem egészen 159,5 ezer forint helyett így 182,5 ezret fizetnek. A Citibanknál az egészet kifordítják. A kezelési költség ugyanis öt százalék, amit két százalékra lehet csökkenteni. Ehhez az kell, hogy az igénylő számlát nyisson a banknál, oda utaltassa fizetését, adjon egy csoportos beszedési megbízást és persze a hitel törlesztőjénél is ezt tegye.

A rendelkezés összességében azzal jár, hogy a bankok a korábbinál hosszabb futamidőre adnak csak személyi kölcsönt. Ez hosszabb távú eladósodást és persze a kölcsönvett pénzre rakodó nagyobb összeget jelent. Ha valakinek nagyon kell a pénz, persze ezt is vállalja. Legyen akár személyi kölcsön, akár hitelkártya.

Nem mindenütt teheti azonban meg. A CIB például úgy döntött, nem bíbelődik az egésszel. Régebben kínált hitelplasztikjait egyszerűen kivezette a piacról.

Januártól törvény írja elő, hogy mekkora lehet a hitelek maximális kamata. Emiatt a leginkább megszorult, szegény réteg nem juthat majd kölcsönhöz. Biztos ez volt a kamatplafon célja?

Januártól több olyan hitel megszűnik majd, amelyik nem fér bele a kamatplafonba. Az új szabályozás szerint a hitelek kamata legfeljebb MNB alapkamat plusz 24 százalékpont lehet, míg a kockázatos kölcsönöknél MNB alapkamat plusz 39 százalékpont a határ. A jegybanki kamatemelés hatására tehát már most megemelkedett a kamatplafon 30,5 százalékra, illetve 45,5 százalékra. Az utóbbinál akár magasabb kamatszintet is találhatunk a hitelkártyáknál, a személyi hiteleknél, az áruhiteleknél és a gyorskölcsönöknél.

Mielőtt megdörzsöljük a kezünket, hogy a jogalkotó milyen jól korlátozza a kapzsi hitelezőket, nem árt elgondolkodni azon, hogy mi is lesz ennek a hatása. (Azt nem akarom vitatni, hogy a hitelezők profitorientáltak. Ráadásul nem is tartanám náluk betétben a pénzemet, ha jótékonysági céllal kölcsönöznének. De én inkább a piaci versenyre bíznám, hogy mennyit kérhetnek el a hitelért, és a valódi versenyt védeném a törvény eszközével, valamint a felügyeleti szervekkel.)  

A bank úgy árazza a hitelét, hogy a nagyon kockázatos kölcsön sokkal drágább, mint a biztonságosabb. A legdrágább hitelek azért kerülnek ennyibe, mert nagyon magas a bedőlési arány. A bank előre nem lehet biztos abban, hogy melyik hitel is dől be egy kategórián belül: az én személyi hitelem, a szomszédomé vagy az utca túloldalán lakó nyugdíjasé. (Nincs semmire sem garancia,)

Ha a kamatplafon miatt – értsd: nem kérhet többet - nincs rá esély, hogy a bedőlő hitel és annak ára befolyik a többi, hasonló kockázatú hitelből, akkor a bank a továbbiakban nem ad ilyen kölcsönt. Nem csak egyes hiteleket szüntet meg, hanem ezen felül nem ad majd hitelt azoknak, akik esetében a legnagyobb a kockázat a bedőlésre. Ez általában a legszegényebb, legrászorultabb réteg. Ha ők nem kaphatnak – bár igen drága, de akár életmentő – hitelt, akkor kérdés, hogy honnan jutnak pénzhez. Mit tesznek majd, amikor etetni szeretnék a gyereküket? Maradnak az uzsorások. (Akik ellen ugyan egyre erőteljesebben lép fel a hatóság, de nem tudja majd felszámolni a jelenséget.)

A nagyon drága kölcsönt nyújtók törvényes keretek között, felügyeleti szervvel a fejük fölött működtek. A feketepiacot azonban nem ilyen törvények uralják.