AZ ÉN PÉNZEM

Sokba kerül mindannyiunknak, hogy megszabaduljanak az adósok a devizában felvett lakáshitelektől. A végtörlesztésnek, forintosításnak, árfolyamgátnak ugyanis ára van. Hibáztak, akik devizahitelt vettek fel? Vagy a bankok tehetnek az egészről? Esetleg a kormány, a jegybank vagy a felügyelet? Vagy a válság?

A válság sok mindenről tehet, éppen ezért nagyon jó bűnbak lehet belőle. Ha kinevezzük fő felelősnek, nem kell elgondolkozni a hibákon. Körülbelül annyira lehet hibás, mint egyik ismerősöm bírósági perében a talaj. A süllyedés miatt megrepedt falak okán beperelt kőműves ugyanis a bíró kérdésére, hogy ki a hibás a történtekért, azt felelte: a talaj. (Nem ő, aki nem alapozott megfelelően.) Ha tehát nincs válság, ezzel az egész problémával nem kell szembesülnünk, bár lehet, hogy a rosszul működő rendszer, az esztelen hitelkihelyezés előbb-utóbb magától is összedőlt volna.

A fő probléma ugyanis az volt, hogy devizában adósodott el a jövedelmét forintban szerző lakosság. De még ez is túlélhető lett volna, ha a devizahitelezés nem minden kockázatát hárítják a bankok az ügyfelekre, és ha ezekkel a kockázatokkal az emberek tisztában vannak. (Korábbi posztunkban arról írtunk, hogy a bankok megtehették, hogy egyoldalúan módosítsák a szerződéseket.) Szerintünk a kialakult helyzetért minden szereplő felelős. Az adósokon és a bankokon kívül hibás a jogalkotó, hogy nem hozott törvényeket a fogyasztók érdekében. Hibás a felügyelet, mert nem lépett fel határozottan a rendszer ellen, és a Magyar Nemzeti Bank is, amelyik a rendszerkockázatot nem jelezte megfelelően. Most szólok, mert rövid az emlékezet: az MNB elnöke 2007 márciusáig Járai Zsigmond volt (2001. márciustól), az előző Orbán-kormány pénzügyminisztere.

A hitelfelvevők ésszerűen jártak el

Nézzük meg, hogy 2004-ben hogyan nézett ki a lakáshitelek piaca. A devizahitelek kamata jóval alacsonyabb volt, mint a forinthiteleké. 5 millió forint esetében 15 éves futamidőnél 46 ezer volt a svájci frankos hitel törlesztőrészlete, míg a piaci kamatozású forinthitelé 79 ezer forint. Ésszerűnek tűnt tehát, ha valaki a svájci frankos hitelt veszi fel. Ma a kamatemelések és az árfolyamváltozások hatására körülbelül erre a 80 ezer forint körüli szintre nőtt a havi törlesztőrészlete a svájci frankos hiteleknek. Utolérve az akkori forinthitelt.

Íme, egy táblázat a múltból, 2004 szeptemberéből: 

 (5 millió forintos lakáshitel 15 évre)

A probléma ott van, hogy az ügyfeleknek halványlila fogalma sem volt róla, hogy mekkora kockázatot vállalnak. Amikor tájékozódni próbáltak, akkor bizony átverték őket.

Kockázatokról nem szóltak

A bankok az árfolyamkockázatra szó szerint legyintettek. Amikor már egy kicsit foglalkozni akartak az üggyel, akkor is az volt az általános, hogy azt mondták: készüljön úgy, hogy még 10-15 százalékkal többet tudjon fizetni, ha esetleg gyengülne az árfolyam. (Szó sem volt 70-80 százalékos drágulásról.) De ezeket a figyelmeztetéseket már csak jóval később hallhattuk, 2004-ben még csak arról volt szó, hogy még „csökkenhet is részlet”. A kamatkockázatot nem is említették. Ezt nem mendemondákból, hanem saját tapasztalatból tudom. Pénzügyi újságíróként sok cikket írtam a témáról, és sokszor ügyfélként érdeklődtem a bankoknál, így teszteltem a piacot.

A bankok rábeszélték az ügyfeleket a devizahitelekre. Mi magunk is számtalan példát ismerünk, amikor az ügyfél államilag támogatott lakáshitelhez juthatott volna, a bank mégis rá akarta beszélni a devizahitelre. Ez sokaknál sikerült is, hiszen használt lakás esetében még olcsóbb is lehetett a svájci frankos hitel, mint a támogatott forint hitel. (Ugyanis 2003 decemberében módosították a lakáshitelek támogatási rendszerét. Míg korábban a kamat és kezelési költség nem lehetett több 6 százaléknál a használt és 5 százaléknál új lakás esetén, addig a változtatással az éppen aktuális állampapírpiaci viszonyoktól függött a támogatás mértéke, így a kamat is. 2003 végén 12,5 százalék volt a jegybanki alapkamat, míg év elején csak 6,5 százalék, tehát jelentősen megugrott, 8-10 százalékra nőtt a támogatott hitelek ára. Ezzel indult útjára 2004 tavaszán a devizahitelek virágzása.)  Még államilag támogatott hitellel rendelkező ügyfelet is át akartak irányítani svájci frankos hitelre.

Jól emlékszem, amikor magukat nagynak tartó bankárok arról győzködtek mindenkit, hogy a devizahitelezés a hosszú távú kölcsönöknél nem kockázatos. Mert hamarosan csatlakozunk az eurozónához (azóta is folyamatosan hamarosan, bár most már erről szó sincs).

Persze az adósok esetében nem kiskorúakról van szó, és senkinek nem tartottak pisztolyt a fejéhez, hogy devizában adósodjon el. Éppen ezért felelősek az adósok is a kialakult helyzetért, mert nem lett volna szabad kicentizni a törlesztőrészletet. Bár a bankok azt szajkózták, hogy nőni fog a jövedelmed, nőni fog az ingatlanod értéke, nyugodtan adósodj el, némi önuralom az adósok részéről sem ártott volna. A kételynek ott kellett volna motoznia: mi van, ha nem nő, hanem csökken a fizetésem – ahogy ez a valóságban történt az elmúlt években -, mi van, ha nem nő, hanem csökken az ingatlan értéke.

A halasztott tőketörlesztéses hitelek (amikor éveken át csak kamatot fizet az ügyfél, és később kezdi el magát a hitelt visszafizetni) időzített bombaként robbantak a rendszerben. Így lett a 22 millió forintos hitelből 38 millió – csak az árfolyamváltozás miatt -, miközben az adós 7 milliót fizetett.

Most a kormány eltüntetné a devizahitelek döntő részét. A végtörlesztés, a forintosítás, az árfolyamgát, az eszközkezelő, mind pénzbe kerül. Ennek árát az adósok, a bankok, az állam, és ezen keresztül minden állampolgár fizeti.

A korábbinál már több bank hajlandó lakáshitelezni. Egyelőre csak nagyon szűk körben, de a Citibank is visszatért erre a piacra. A legtehetősebb ügyfeleknek és saját dolgozóiknak ismét adnak ingatlanhitelt (a pénzintézet a válság kitörésekor távozott erről a területről). Nem is akármilyen feltételekkel. A 11 százalék körüli hiteldíj (THM) ugyanis nagyon jónak számít manapság. Tapasztalataink szerint az OTP, a K&H és az FHB mellett (ők már korábban akcióztak) az UniCredit, a BB és az Aegon Hitel nyitottabb arra, hogy tényleg hitelezzen.

Jelentős érdemi változásról ezzel együtt aligha lehet beszélni. A hitelfelvevő és a készpénzes vevők arányát Bánfalvi László, az Otthon Centrum hitelközvetítési üzletágát is működtető HC Központ (OCHC) ügyvezető igazgatója 30, illetve 70 százalékra teszi. Mint elmondta, néhány millióstól 100 millió feletti ügylettel is találkozott készpénzes fizetéssel.

Az országban tehát akad, akinek nem gond például 130 millió forintot egyben kifizetni, ha kedvére való ingatlant talál. Amikor nemrég szervízbe vittem a kocsim, az egyik alkalmazott mondta, hogy nagyon szépen fogynak a luxus terepjárók, amiket persze nem hitellel visznek. A végtörlesztés persze maga is megmutatta, hogy egyes háztartásokban jelentős pénz akadhat, ha azon szépen lehet nyerni (félreértés ne essék, nem azokra a devizahitelesekre gondolok, akik minden bevetve kaparták össze a szükséges összeget).

Nem a gazdagokkal van egyébként bajom, az zavar egyre jobban, hogy szemmel láthatóan egyre nagyobbak a különbségek. Ez pedig biztosan nem kedvező jelenség.

John Robbins könyve alapján az Ötvenentúl portál egy nagyon érdekes írást közölt. Mint leírják, a kutatások egyre inkább megerősítik, hogy már nem annyira az abszolút termelés számít, hanem a gazdagok és szegények közötti távolság. Ezt támaszthatja alá, hogy abban a két országban a legmagasabb a várható élettartam, ahol a legkisebbek a vagyoni különbségek (Japán és Svédország). Az ellenpólus az Egyesült Államok. A fejlett államok között ugyanis itt a legszélsőségesebb a vagyoni eloszlás, a várható élettartam pedig csaknem a legkisebb.  Ezek az adatok ráadásul kimutathatóan módosultak a gazdasági különbségek változásával. Az Egyesült Államok népességének legtehetősebb egy százalékának nagyobb a vagyona, mint az alsó 90 százaléknak együttvéve.

Magyarországon persze még a leromlott amerikai mutatók is a vágyott kategóriába tartozhatnak. Attól tartok azonban, hogy abban az esetben, ha egyre szélesebb lesz a leszakadó réteg (akik ráadásul mind mélyebbre kerülnek), a csúcson levők pedig még ütemesebben gyarapodnak, akkor a szignifikáns javulás soha nem is jön el.

Folyamatosan emelik a bankok a devizahitelek kamatát. A válság kitörése óta az árfolyamok elszállása mellett újabb és újabb kamatemeléssel kénytelenek szembenézni az adósok. Pedig annak idején a devizahitel jó döntésnek tűnt. A kockázatokról a bankok hallgattak, a szerződések egyoldalúak voltak. 

Az AXA május elsejétől 1,15 százalékponttal emelte az általa korábban folyósított devizahitelek kamatát. Egyes kölcsönöknél az emelés ennél valamivel alacsonyabb mértékű volt. Az MKB május 7-étől lép. Az alacsonyabb összegű, egyéves kamatperiódusú svájci frank kölcsönök kamata ezután 8,3 százalékra, az eurónál ez 9,7 százalékra rúg. A Budapest Banknál a 2010 előtt felvett frankhitelek már április közepén drágultak, átlagosan egy egész százalékponttal (akadt ennél csekélyebb, de nagyobb változás is). Az FHB június 18-ától a devizahitelek (euró és svájci frank egyaránt) kamatát 0,5 százalékponttal emeli.

A válság kitörése óta nemcsak az árfolyamok elszállásával kellett szembenéznie az adósoknak, hanem a folyamatos kamatemelésekkel is. Míg 7-8 évvel ezelőtt kevesebb, mint 6 százalék volt egy svájci frank alapú lakáshitel kamata és kezelési költsége együttesen, addig ez mára 9 százalék környékére nőtt. Az euró alapú hiteleknél 7 százalék környékéről emelkedett 9-10 százalék környékére. Persze találhatunk ennél még drágább kölcsönöket is, hiszen a bankok megtehették, hogy olyan mértékben változtatták a hitelek árát, ahogy nem szégyellték.

Meg lehet érte kövezni, de én személy szerint nem tartottam nemhogy törvénysértőnek, de etikátlannak sem azt, hogy a bankok a deviza alapú lakáshiteleknél vételi és eladási árfolyamot alkalmaztak. Ez benne volt a szerződésben, amikor az ügyfelek aláírták, így előre tudni lehetett, hogy ezen a bank nyerészkedik. (Lásd OTP ítélet.) Az persze már más kérdés, hogy a vételi és eladási árfolyam közötti rést (marzsot) kényük-kedvük szerint szélesíthették, és a már bankhoz kötött adós csak a bank jóindulatában bízhatott, és abban, hogy az nem lesz túl mohó. Mert ugyanakkora hitel esetében többszörös volt a különbség abban, hogy mennyit keresett az árfolyam-különbözeten egy-egy bank. A hitel törlesztésekor már monopolhelyzetben volt a pénzintézet (jellemzően nem lehetett devizában törleszteni), az ügyfélnek nála kellett átváltani a forintját. Ha pedig profitnövelés céljából, egyoldalúan szélesítette a marzsot, akkor ez már erőfölénnyel való visszaélés, és ezen nyugodtan találhatott volna fogást a GVH (Gazdasági Versenyhivatal) és a PSZÁF is.

Ami nálam kiverte a biztosítékot – és nem most, hanem már 2004-ben, a devizahitelezés felfutásának elindulásakor - az volt, hogy a feltételeket a bankok úgy változtathatták, ahogy akarták. Egyoldalúan. Kötöttségek nélkül. Idézem egy akkori cikkemből az egyik bankvezért: „Vállalati ügyfeleimnek nem tudnék ilyen hitelt értékesíteni"

Ezzel azonban hajdanán senki nem kezdett semmit sem.

(A devizahitelekkel nyakunkba szakadt gondok és felelősség kérdésének boncolgatását a későbbiekben még folytatjuk.)

Lovas Judit

Az egyetemista, főiskolás fiatal már nagykorú, azaz hivatalosan felnőtt. Itt az ideje, hogy hitelkártyát kapjon! Megtanította neki valaki, hogyan használja? Nem? Sebaj, az idősebbek sem értenek a pénzügyekhez. Így adósodik el a magyar. Mert a számlát a végén a szülő állja.

Egyszer már megégette magát a Citibank, amikor hitelkártyát kínált a felsőoktatási intézményekben tanuló diákoknak. A bank még a 2007-es jelentésében büszkén tudatta: „bevezette a főiskolai és egyetemi hallgatók igényeihez igazított szolgáltatásokkal bővített Diákhitelkártyát, mellyel hozzájárult ahhoz, hogy egy új generáció megtanulja a hitelkártyát okosan használni”. Nem tanulták meg. Egy évvel később már hallgatott a bank a dugába dőlt kísérletről. Hiába volt kelendő a kártya, a hitel törlesztésénél sorozatos problémák voltak. Ugyanis nem kellett szülői hozzájárulás a kártya igényléséhez. Csakhogy ezek a fiatalok – jövedelem híján – a szülők pénzére szorultak rá, így ők maguk nem tudták fizetni a saját tartozásukat. Végül mégis a szülőnek kellett állnia a cechet.

A Citi most megint azt tervezi, hogy a diákoknak hitelkártyát kínál. Információink szerint most dolgoznak a kondíciókon. Úgy tudjuk, hogy a plasztik kifejezetten a Diákhitel II. konstrukció kiegészítését célozza majd. Tehát az egyébként is hitelre szoruló fiatal arra használhatná az egyik legdrágább hitelt (a Citinél most kb. 30 százalék a teljes hiteldíj mutató, és ezzel az olcsók közé tartozik), hogy előre elköltse a diákhitelt, amit majd valamikor felnőtt életében egyszer visszafizetni. Értem én, hogy az átmeneti készpénzzavart oldaná a dolog, de az eladósodás veszélye túlzott. Valójában a felnőtt lakosság (mármint a diákoknál idősebb, pénzt kereső emberek) sem tudja megfelelően használni a hitelkártyát. (A hitelkártya veszélyeiről és helyes használatáról itt írtunk.)

A Központi Hitelinformációs Rendszerben (KHR) nyilvántartott rossz adósok száma december végén 849 ezer volt. Ők 1,56 millió darab szerződést nem teljesítettek, azaz átlagosan csaknem 2 hitelt nem fizettek. Ezeknek a tartozásoknak a legnagyobb része fogyasztási kölcsönöket jelent, ezeken belül igen nagy a hitelkártyás tartozások aránya.

Tehát ha a felnőttek nem tudják helyesen használni a hitelkártyát, adjuk a gyereknek? Majd a maga kárán megtanulja, hol, mennyit és hogyan költsön vele? A hitelkártya ugyanis vásárlásra ösztönöz. Nem érzékeli az ember, hogy fogy a pénze, mert nem lesz kevesebb a bankszámláján vagy a pénztárcájában, csak a havi elszámoláskor látható, mennyi az összes költés. Egyik barátom mesélte, hogy amikor diákként nyári munkába állt, nagy öröm volt számára, hogy a büfében nem kellett azonnal fizetnie. Mindenkinek volt egy hitelszámlája. Csak felírták a fogyasztást, és fizetésnapon kellett kiegyenlíteni a tartozást. Hát, ő nem tudta kiegyenlíteni. A fizetése ugyanis kevés volt, és utána az egész nyári keresetét a büfébe tolta be, hogy törlessze az első havi fogyasztását. Ő akkor egy életre megtanulta, hogy kézben kell tartania a pénzügyeit. Igaz, sokba került neki. Nem kéne a pénzügyeket végre az élet helyett az iskolában megtanítani?

Adva van egy hiányos és elkent jogszabály és az azt alkalmazó bankok. Az adósok tehát teljesen kiszolgáltatottak, hiszen a pénzintézeteken múlik, kinek nehezítik vagy könnyítik meg  deviza alapú jelzáloghitelének forintra váltását. Bekavarhat még a kormány és a nemzetközi pénzpiacok alakulása is. Nem mindegy ugyanis, milyen árfolyamon váltják át a hitelt.

A bankoknak április 15-éig kellett értesíteniük adósaikat (akik már tavaly szeptember végén 90 napon túli hátralékban voltak legalább 78 ezer forinttal, és a csúszás azóta is fennáll, de a hitelt a bank még nem mondta fel) a devizahitelük forintra váltásának lehetőségéről. A jogszabály szerint az adósok kölcsönét a bankok forintra váltják majd a 2012. május 15. és június 15. közötti jegybanki középárfolyam átlagán, és a tartozás 25 százalékát elengedik. Fontos kitétel még, hogy a fedezetként szereplő ingatlanok összértéke nem haladhatja meg a 20 millió Ft-ot.

Azonban vannak olyan devizaadósok, akik máig nem kaptak értesítést, miközben a procedúrát május 15-ig kellene elindítaniuk. A törvény szerint az adósnak nyilatkoznia kell arról, hogy a késedelembe esésének oka a fizetőképességében beállott jelentős, igazolható romlás volt. Az eredeti tervek szerint külön végrehajtási rendeletben szabályozták volna, milyen okokat fogadhatnak el a bankok, és azt pontosan milyen papírokkal kell igazolni. A kormány viszont végül nem bíbelődött a részletekkel (törvény sem született, csupán az árfolyamgáthoz benyújtott egyik módosító révén indulhatott el a folyamat).

Bank és jóindulat?

Most tehát az ügyfelek a bankok jóindulatában bízhatnak. Egyelőre úgy tűnik, elég egy nyilatkozat. Ugyanakkor a forintosítás egyáltalán nem biztos, hogy bármit is megold az ügyfélnek. Igaz, hogy a hitel negyede ugrik, de egyáltalán nem mindegy, hogy mennyibe kerül az új, forint alapú hitel. Kérdés, hogy azt tudja-e valaki fizetni.

Szabályozás híján ebben is eltér a banki gyakorlat. A CIB a FIX3 Megoldás hitelét ajánlja erre a célra. Ehhez az első periódusban (ha a hitel futamideje ezen túlnyúlik) három éven keresztül igényelhető a forintban fizetendő törlesztőrészlet 50 százalékos könnyítése is. Mint a bank modellszámításából kiderül, a 11,35 százalékos kamatozású kölcsönnel az első három évre majdnem 60 százalékkal csökkenhet az eredeti (az, amit ugye, az adós nem tudott fizetni) törlesztőrészlet. Ezt követően azonban a teher – a tartozás negyedének elengedése dacára – a jelenlegi szintre emelkedik.

A K&H ügylettípusonként, illetve a törlesztési múlt alapján határozza meg a feltételeket. Az OTP Átváltó hitelét kínálja, ami roppant drága, jelenleg a háromhavi Bubor felett 6,15 százalékponttal (ez jelenleg 13,39 százalék) kamatozik. A BB-nél azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a kiváltó hitelek kondíciói megfelelnek a hirdetményében megtalálható kondícióknak. Ennél pedig a felár a hathavi Bubort 5,7 százalékponttal haladhatja meg, ami szintén 13 százalék feletti kamatot jelent.

Árfolyamtól is függ

Az adósok az átváltási árfolyamnak is ki vannak szolgáltatva. Egy 160 forintos svájci franknál felvett 5 millió forintos hitel utáni tőketartozás 4 év alatt például alig csökkent. Márpedig így az adós hitele 7,5 millióra nőtt 240 forintos árfolyamnál, 7,18 millióra 230 forintosnál és 6,87 millióra 220 forintosnál. (Nem mintha azt gondolnánk, hogy 220 forintra csökkenne a következő másfél hónapban a svájci frank ára, de azért érdemes elgondolkodni azon, hogy egy normálisabb gazdaságpolitikánál mennyivel kisebb lenne a fennálló hitel.)

Amikor pedig a negyedét elengedi a bank, akkor a felsorolt árfolyamoktól függően 5,6 millió, 5,3 millió illetve 5,15 millió forintos hitele maradna az adósnak.