AZ ÉN PÉNZEM

Kisebb számháború tört ki először az alkuszok, majd most a biztosítók szövetsége és a pénzügyi felügyelet (PSZÁF) között arról, hogy mennyien is váltottak biztosítót a legutóbbi autóbiztosítási kampányban. Nincs azonban semmi botrányos dolog a háttérben. Az alkuszok között sima kommunikációs és üzleti harc dúl, a Mabisz és a PSZÁF pedig eltérő tartalmú adatokat taglalt.

Míg ugyanis a biztosítók érdekképviseleti szerve (logikusan) az egész piacot a társaságok oldaláról nézi – érzékelhetően sajnálkoznak, hogy a csökkenő tarifák miatt mérséklődik a díjbevétel –, a felügyelet (amúgy kevésbé logikusan) inkább az ügyfelek szempontjából közelíti a kérdést. Az esetleg efelett érzett örömből kicsit talán visszavesz, hogy süt az egész számításból a cél: kimutatni, hogy a kormány által bevezetett 30 százalékos baleseti adó az autósoknak egyetlen fillérjébe sem kerül. Sőt, még nyertek is az „üzleten”.

Mintegy egymillióan kötötték újra kötelező gépjármű felelősségbiztosításukat a tavaly év végi időszakban – áll a PSZÁF gyorselemzésében. Ebből 288 ezer kötött vissza régi biztosítójához (a Mabisz róluk nem ejt szót, amikor 730 ezer váltóról beszél). Az átkötés során az ügyfelek átlagosan a régi díjuk 28,5 százalékát spórolták meg (a fölmondott szerződések átlagos állománydíja nem egészen 25 ezer forint volt, az újrakötött szerződéseké 17,9 ezer), így még a 30 százalékos baleseti adóval együtt is átlagosan hét százalékkal kevesebbet fizetnek, mint korábban – nyomatékosítja a PSZÁF. (Ha valaki zavarba jönne: a baleseti adó a csökkentett díj arányában számolandó, ezért nő meg a százalékos megtakarítás.) A saját biztosítójukhoz visszakötők egy hajszálnyival még többet spórolhattak. Itt az átlagos állománydíjak közötti különbség 28,8 százalékos volt.

A számok között bogarászva az is látszik viszont, hogy az átlagos tarifák mérséklődésében jókora szerepet játszott a drágább autókat tartóknál bekövetezett díjzuhanás. Amúgy az összes autós díja is elég szépen (több mint kilenc százalékkal) csökkent, így tehát „csak” 15 százalékkal került átlagosan többe az idén az autózás kizárólag a kgfb miatt (benzinről, autópályadíjról most inkább ne beszéljünk!), mint tavaly. Azoknál, akik maradtak régi biztosítójuknál, a díjnövekedés – a baleseti adó és a náluk is tapasztalható díjcsökkenés együttes hatásaként –22,5 százalékos.

Győzelmi jelentés ide vagy oda, attól tartok, hogy nagy örömre azért nincs igazán okunk. Már csak azért sem, mert nem tudhatjuk, hogy a most lenyomott tarifáknak mi lesz hosszabb távon a következménye.

Nagyobb a füstje, mint a lángja – mondhatjuk a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási kampány eddigi napjairól. A PSZÁF árgus szemmel figyeli a hibákat (a Genertel után 7 biztosítónak kell javítania), az online alkuszok hatalmas számokkal dobálóznak, míg a független alkuszok arra figyelmeztetnek, hogy a reklámfogásként kiadott közleményeknek a fele sem igaz.

Lehet, hogy túl nagy a médiafelhajtás, és lehet, hogy az emberek még nem is érdeklődnek. De egy biztos: a többség ilyen olcsón még nem köthetett biztosítást. Márpedig ez jó az ügyfeleknek. Persze marhaság bizonyos magazin előfizetéséhez kötni a díjkedvezményt, és a gyorshajtásra kötött biztosítás sokak szerint már mindennek az alja. De hát csak ki kell tűnni a tömegből! Hiszen valójában minden biztosító ugyanazt az egy terméket árulja az összes autósnak, ezért valamivel fel kell turbóznia, hogy észrevegyék.

Nekünk pedig tanulság: ha egy piac jól összehasonlítható és jól átlátható, a verseny az ügyfelekért nagy, az ügyfelek pedig tömegesen elhagyják azt a szolgáltatót, amelyik drága, akkor az árak csökkennek. Ehhez azonban nekünk is tudatos pénzügyi döntéseket kell hoznunk.

Több mint hárommillió autós válthat most biztosítót. Példátlan módon azonban a kötelező díja jövőre biztosan nem annyi lesz, mint amit most kikalkulálnak. Jön ugyanis a baleseti adó, ami egy csapásra elintézi, hogy a verseny miatt évről évre csökkenő kgfb-átlagdíjak emelkedjenek. Az mindenestre most jól látszik, hogy autózni egészségtelen.

Sokan már most háborognak, főként azok, akik balesetmentesen vezetnek, de a tízes bonusnál megrekedtek (ennél nagyobb kedvezmény nem adható). Nem értik, miért kell rájuk egy olyan sarcot kiróni, aminek semmi köze autós létükhöz. Az adót a biztosítók sem értik. Ők ugyanis évről-évre előre meghatározott, több milliárd forintos átalánydíjakat fizetnek a személyi sérülések miatt az egészségbiztosítási kasszának, sőt a nyugdíjalapnak is.

A megoldás pedig egyszerű: semmi köze az egésznek a balesetekhez (csak el kellett nevezni valahogyan ezt a plusz adót), szorosan összefügg azonban magával az egészségüggyel. A baleseti adó kapcsán kevés szó esik arról, hogy az egészségügyben dolgozók vad bérrendezési harcba kezdtek. Ha nem sikerül valamilyen megoldást találni arra, hogy például a kezdő orvosok ne éhbérért, hálapénzre utalva dolgozzanak, akkor könnyen akkora orvoshiány lehet, hogy belekódulunk.

Kell tehát a pénz az egészségügybe. Főként azért, hogy az ingyenesség látszatát, az állam totális gondoskodásának téveszméjét fenn lehessen tartani. Ha én most itt elkezdem követelni (mint teszik azt a szakmában dolgozók régóta – pártállástól függetlenül), hogy határozzanak meg egy alapellátást, és váljanak bizonyos szolgáltatások fizetőssé, sokakban nyilván megkövezésem vágya merül fel.

Pedig gondolkodjunk csak egy kicsit el! Ki kapott ingyenesen kezelést reuma vagy bármilyen mozgásszervi nyavalya esetén? Én az anyukámat hordtam ilyenre, és amíg nem okosítottak ki a rendelőben a többiek, órákig üldögéltünk csak. Azután megtudtuk, kinek mennyit kell adni ahhoz, hogy kissé olajozottabban menjenek a dolgok. Ahogy az ismerősöknél érdeklődtem, senkit sem találtam, akinél ne hasonlóan történt volna minden.

A szakrendelőkben, a kórházakban … mindenütt fizetni kell. Szintén anyukámmal történt, hogy a kórteremben megkérdezték tőle: ki tetszik lenni? (A kérdést csak az inspirálta, hogy vele emberi hangon beszélt az orvos.) Talán mondanom sem kell, hogy heti rendszerességgel fizettem. Ez viszont önmagában még nem lett volna elég. Némi kapcsolati tőke is kellett hozzá.

Azt gondolom, ez utóbbi lehet az egész ügy kulcsa. A döntéshozók (állami vezetőink persze készülhetnek is valamire, mivel magukat már kiemelték ebből a rendszerből, nekik már hivatalosan is jár a különb bánásmód), a hangadók, a neves közszereplők mind bekerülhetnek a kivételezettek közé. Nekik tehát nem igazán érdekük, hogy a szisztéma megváltozzék.

Azok azonban, akik csak nyerhetnének a tisztább viszonyokkal, valószínűleg el sem gondolkodnak az egészen. Sőt! Zsigerből elutasítják még a gondolatát is, hogy „szegények és gazdagok” egészségügye legyen (nem, mintha most nem így lenne). Addig pedig jön a baleseti, népegészségügyi termék-, és még ki tudja, mi mindenféle adó – a hálapénz mellé.