Miközben a jelzáloghitelesek gondjairól nagyon sok szó esik, a legszegényebbeket egészen más problémák kínozzák – derül ki a Habitat lakhatási szegénységről készített jelentéséből. Mint a különböző adatok alapján összefoglalják: minden negyedik magyar olyan háztartásban él, amely elmaradt valamilyen lakásköltségének megfizetésével. Az egészségtelen körülmények között élők aránya is hasonló: 233 ezer lakásban nincs vezetékes víz, körülbelül 660 ezer ember él vízöblítéses WC nélkül, 1,2 millió lakás nincs rákötve a csatornahálózatra. Becslések szerint Magyarországon körülbelül 300 ezer ember lakik elszegényedett városi vagy falusi telepeken. Olyan helyen, amit akár nyomortanyának is nevezhetünk.

A Habitat is kitért arra, hogy közben meghaladja a félmilliót (505 ezer) az üresen álló lakóingatlanok száma. Röpke körképünkre kiderült: Budapest XI., XII. és II. kerületében nagyon sok az ilyen lakás. Mint több közvetítő is elmondta, nem egy hat évnél is régebben lakatlan. Akadnak olyan társasházak is, amelyek már szinte szellemtanyák, bennük a lakások többsége üres. Ezek pedig nem éppen az olcsó kerületek. Sajátos magyar magatartás az ingatlanok „gyűjtögetése”. Nem egy családról tudok, ahol alapelvként fogalmazták meg a szülők: lakást el nem adunk! A különböző élethelyzetekre mindig egy újabb ingatlan vásárlásával reagáltak.

Ezt a személyes tapasztalataim is alátámasztják. Amikor felújíttattam a lakásomat, a burkoló büszkén elmondta, neki öt ingatlan van a tulajdonában. Sokan gondolják ugyanis, hogy az ingatlan biztos befektetés. Az értéke mindenképpen az infláció feletti mértékben nő, csak ki kell várni. Azzal szinte mindenki tisztában van, hogy nem folyamatos az áremelkedés, de a lemaradást később az árak behozzák. Nem egy eladó ennek megfelelő stratégiát követ. Kitűznek egy árat, majd megvárják, hogy a piac ezt elérje. Hát, most belecsapott a válság ebbe a lecsóba.

Az egyik közvetítő portálunknak elmondta: az idén megnövekedett forgalom egy része abból származik, hogy a több ingatlanukat évek óta tartogatók végre engedtek az árból, csak hogy megszabaduljanak a már csak a pénzt nyelő befektetésüktől. Az ingatlanpiacot (és persze az árakat) alaposan megrázta a válság és a hitelszűke. 2002. világosan megmutatta, hogy az olcsó kölcsön mekkora lakáspiaci boomot hozhat, az ellenkező előjelű mozgás viszont alighanem jóval csekélyebb lett az indokoltnál. A GfK kutatása szerint, míg a fogyasztói bizalmi index még mindig elég alacsony, 54 százalék gondolja úgy, hogy érdemes lakást venni. Hasonló az ingatlant jó befektetésnek tartók aránya. Nem ez az egyetlen felmérés, ami azt mutatja, a magyarok még mindig bíznak az ingatlanpiacban. Szerintem túlságosan is. Gondolhatok, amit akarok, olyan azonban ez, mint az infláció, a várakozások erősen alakítják magát a folyamatot.

Ez önmagában nem baj, hiszen a lakásépítések a gazdasági növekedés egyik fontos motorját jelentik. Pörgetésre pedig igen nagy szükség lenne. Ha azonban komplexen nézzük a képet, nincs sok okunk örömre. Az egyik oldalon állnak az ingatlanokat gyűjtögetők, a másikon viszont bővül a teljesen lehetetlen lakhatási helyzetbe kerültek köre. Az említett tanulmányban arra is kitértek, hogy a legalacsonyabb jövedelmi ötödben a háztartások csaknem egyharmadában elérték vagy meghaladták a lakhatási költségek az elkölthető háztartásjövedelem 40 százalékát. Ez a mérték pedig a nemzetközi szakirodalom szerint súlyos megfizethetőségi problémát jelent. (Sokan már szinte a fizetésük kézhez vétele pillanatában számíthatnak arra, hogy a hónapban nem jut mindenre.)

Tartok tőle, hogy ennek a tendenciának pedig még közel sincs vége.