AZ ÉN PÉNZEM

Úgy tűnik a pénzügyi felügyelet (PSZÁF) egyre elszántabb a közvetítői tevékenység szabályozásának kérdésében. Az alkotmányügyi bizottság is azt javasolja a kabinetnek, tekintse át ezt a területet. Annyi már most látszik, hogy legalább bizonyos összeghatár felett azt szeretnék elérni: az ügynököt közvetlenül az ügyfél fizesse.

Tévedés ne essék, most is ő fizeti, csak rejtetten. Az ügynökdíjak miatt ennyire magas az életbiztosítások költsége. A magánnyugdíjpénztáraknál pedig plasztikusan kiderült: ha nincsenek pokoli szerzési díjak, akkor még az alaposan megvágott költségszint mellett is lehet tevékenykedni. A közvetítőkre költött összegek pedig azokat is terhelik, akik egyáltalán nem vesznek igénybe ilyen „segítséget”.

A biztosítók által rendre hangoztatott érv, hogy a szegény gyámoltalan állampolgároknak el kell magyarázni, miért is bomba üzlet neki (az, hogy a biztosítónak az, azt tudjuk), ha mindenféle összecsomagolt, bonyolultan felépített terméket vesz. A tanácsadás egyébként valóban fontos dolog, de nem mindegy, kinek is szolgálja az érdekét. Az eladónak vagy a vevőnek. Ezek a dolgok pedig itt Magyarországon valahogy nem igazán tiszták.

Az egy vagy több biztosító képviseletében eljáró ügynökök esetében (akiket a biztosító fizet, de nyilvánvalón a biztosítási díjból) a PSZÁF kötelezővé tenné, hogy az ügyfél megismerje, mennyit is kap a közvetítő. A biztosítók szerint viszont ez csak „összezavarná” az embereket, és nem a lényegre, azaz magára az életbiztosítási termékre koncentrálnának.

Jelenleg üzleti titokként kezelik, mennyi is a jutalék. Időnként ezen semmi csodálni való nincs, hiszen ha az érdeklődő tudná, hogy a feldicsért termék után vaskosabb pénz üti a „tanácsadó” markát, mint a leszóltnál, biztosan elgondolkodna. Az ügynökökkel amúgy nem csak ez a baj. Az érdekeltség ugyanis kemény dolog. Sokszor (mint azt most a saját bőrükön keservesen érzékelhették az ide-oda átléptetett nyugdíjpénztári tagok – tipikusan ők nem kaptak egy fillér reálhozamot sem) egyértelműen csak ez motiválja a közvetítőket. Az ügyfelek becsapásának hatékonyságát pedig a rábeszélő képesség minősége határozza meg.  A jó ügynök, és erre számtalan helyen képzésekkel rá is erősítenek, bármit, bárkinek el tud adni.

Csak nagyon elszántnak kell lennie. Márpedig nincs is elszántabb és jobb értékesítő a frissen elvált, kétgyermekes anyukánál. (Aki ugyebár az életben maradásért küzd.) Legalábbis ezt tudtam meg tegnap egy konferencián a legnagyobb ügynökhálózat egyik vezetőjétől.De a biztosító sem jár mindig jól. Nem véletlen, hogy azt ők maguksem bánják, hogy a felügyelet rendet vágna a közvetítők között. Mint a társaságok fogalmaznak: most nagyon sok a potyautas a rendszerben. Ők sorra veszik fel, később pedig nem adják vissza a jutalékot a megkötött, majd felmondott biztosítások után, a hiányos nyilvántartások miatt egyik biztosítótól a másikhoz szerződhetnek - mindig tiszta lappal - a gyors meggazdagodás reményében.

Hétfőtől már hatályos az a rendelkezés, amely korlátozza, mennyit kérhetnek el a bankok adósaiktól. Az új szabályok szerint a mindennapi élethez nyújtott kölcsönök (ebbe a kategóriába tartoznak a hitelkártyák is) hiteldíja a jegybanki alapkamatot 39 százalékponttal haladhatják meg, szemben az egyébként alkalmazandó 24 százalékpontos felárral. A plafon tehát az előbbinél 46, az utóbbinál viszont 31 százalék. A korábbi 50 százalék feletti hiteldíjak (THM) – amelyekből volt bőven a piacon – tehát a múlt ködébe vesznek.

Legalábbis papíron mindenképpen ez lesz (ma még azért akadnak bankok, amelyek így néhány nappal a határidő előtt a beleütköznek a hitelplafonba). Valójában azonban nem egészen ennyire szép a kép.

A THM-rendelkezésben ugyanis akad egy kiskapu. Eszerint a mutatóba nem kell beleszámolni azoknak a szolgáltatásoknak a költségét, amelyek igénybevétele nem kötelező. A Provident a házhoz vitt pénzért kér vaskos díjat. Százezer forintos kölcsönnél ez a legolcsóbb, legrövidebb futamidő esetében az átutalásnál alkalmazott 12,7 ezer forintos pluszt 61 ezer forintra növeli. Ugyanilyen összegű, de 66 hetes futamidejű hitel esetén 125,4 ezer forint helyett 204,6 ezer forintot kell az adósnak törlesztenie.

A gyorskölcsönökkel foglalkozó több intézmény a csekkes fizetést bünteti. A Cofidisnél az ezért kért „mindössze” havi ötszáz forintos plusz teher majdnem 40 százalékkal dobja meg az eredetileg felvett összegre rakódó költségeket. Százezer forint hitelnél a csekkes fizetők a nem egészen 159,5 ezer forint helyett így 182,5 ezret fizetnek. A Citibanknál az egészet kifordítják. A kezelési költség ugyanis öt százalék, amit két százalékra lehet csökkenteni. Ehhez az kell, hogy az igénylő számlát nyisson a banknál, oda utaltassa fizetését, adjon egy csoportos beszedési megbízást és persze a hitel törlesztőjénél is ezt tegye.

A rendelkezés összességében azzal jár, hogy a bankok a korábbinál hosszabb futamidőre adnak csak személyi kölcsönt. Ez hosszabb távú eladósodást és persze a kölcsönvett pénzre rakodó nagyobb összeget jelent. Ha valakinek nagyon kell a pénz, persze ezt is vállalja. Legyen akár személyi kölcsön, akár hitelkártya.

Nem mindenütt teheti azonban meg. A CIB például úgy döntött, nem bíbelődik az egésszel. Régebben kínált hitelplasztikjait egyszerűen kivezette a piacról.

Sokakon segíthetne az eszközkezelő, de döcög a rendszer. A bankok csak a vályogviskóktól, eladhatatlan ingatlanoktól szabadulnának az állam segítségével.

Civil érdekvédők és a saját tapasztalataink is azt mutatják, nagyon sokan szabadulnának úgy a hitelüktől, hogy bérlőként maradnának tovább az otthonukban. Már azt se bánnák, ha a befektetett pénzük – merthogy saját megtakarításukat is beletették és az elmúlt években százezreket-milliókat törlesztettek – mind elúszna, hiszen ha az eszközkezelő veszi át az otthonukat, akkor a lakás átadásából/eladásából egy fillérhez sem jutnak. Viszont megszabadulhatnak a hiteltől, ami az árfolyamváltozások, a kamatemelések és az elmaradt törlesztőrészletek együttes hatásának köszönhetőn már rég túlnőtt a lakás mostani értékén.

Sokan vannak, akik a törvény szerint erre jogosultak lennének, de hiú ábránd számukra az, hogy egyszer az eszközkezelőhöz kerül a lakásuk, amit olcsón visszabérelhetnek. A bankok ugyanis ebben nem érdekeltek. Először is ott van nekik a kvóta, amihez tartaniuk kell magukat. Meghatározzák, hogy félévente hány ingatlant árverezhetnek el (ez az OTP Banknál konkrétan az első negyedévben 957 ingatlant jelent). Erről értesíteniük kell az ügyfelet, aki kap egy levelet, hogy az ingatlant kényszerértékesítésre jelölték ki. És akkor, csakis akkor kérheti a bankot – ha megfelel az összes törvényi előírásnak -, hogy legyen kedves otthonát az eszközkezelőnek átadni.

De ott van a bank gazdasági, üzleti érdeke. Mert nem kötelessége átadnia az ingatlant az eredeti (tehát az évekkel ezelőtti, a mostaninál jóval magasabb) forgalmi érték 55, 50 vagy 35 százalékán (attól függően, hol található). Ha magasabb áron is el tudja adni – esetleg a saját ingatlankezelő cégének –, akkor nem az eszközkezelőnek fogja értékesíteni. A törvény ugyanis a banknak adja a mérlegelés jogát. És egy jól eladható ingatlan esetében miért adná el kevesebbért, ha más módon többet remélhet érte? Ráadásul, ha nem az eszközkezelőnek adja, a fennmaradó tartozást sem kell elengednie, az ügyfél tehát otthon nélkül marad, és még tartozása is lesz. Várhatóan maradhat majd az új tulajdonos (ingatlankezelő cégek) által birtokolt lakásban, csakhogy ennek a bérleti díjáról nem tudni semmit sem, és nyilván drágább lesz, mint az eszközkezelő esetében.

Az árverezési kvóta miatt egyébként a bankok először az értékes és nyilván nagyösszegű hitellel rendelkező ingatlanoktól szabadulnának, márpedig ezek amúgy se férnek bele az eszközkezelős kategóriába. Ha pedig bele is tuszkolnak ebbe a néhány értékesíthető ingatlanba kisebb értékűt, az se biztos, hogy az állam karjában köt ki. Várhatóan lesz néhány ingatlan, ami mégis eljut az eszközkezelőhöz, lehet szépen szerződést kötni, fel lehet majd mutatni, sajtótájékoztatót lehet tartani, villogni lehet a családdal, akit szépen megmentett az állam bácsi. De hogy nem lesz ebből tömeges mentés és valódi siker a mostani keretek között, az biztos.

A bajba került adós is bekerülhet az árfolyamgát rendszerébe, ha törleszt. Sok múlik a bank jóindulatán is.

Aki a saját bankja adósvédelmi programjában vesz részt, nem kerülhet be az árfolyamgát rendszerébe. Pedig nem kevés devizahitelesről lehet szó, hiszen a PSZÁF statisztikája szerint 2011-ben már meghaladta a 900 milliárd forintot azoknak a kölcsönöknek a nagysága, amelyeknél a folyósító bank valamilyen segítséget nyújtott. Ezen belül 90 százalékos a devizahitelesek aránya.

A legjellemzőbb adósvédelmi program az átmeneti (1-2 éves) csökkentett törlesztőrészlet, amit a futamidő hosszabbításával kombinálnak. A megnyújtott futamidő nem kizáró ok az árfolyamgátból. A banki adósvédelmi programban való részvétel viszont igen.

Aki tehát be szeretne kerülni az árfolyamgát alá - év végéig van erre lehetőség -, annak először is ki kell szabadulni a banki programból. Vagy úgy szabadulhat meg tőle, hogy lejár a program, vagy a bankkal kell erről egyezkednie. Ez pedig azt jelenti, hogy a hitelintézet jóindulatán múlik, engedi-e szabadulni az ügyfelét, aki aztán belép az árfolyamgátba, ami neki (mármint a banknak) pénzbe kerül.

Nehéz tanácsot adni a hitelfelvevőnek, aki nem véletlenül kérte a banktól a segítséget, hiszen nem tudta fizetni az eredeti törlesztőrészletet. Pedig meg kellene találni a megoldást arra, hogy visszaálljon az eredeti feltételek szerinti fizetésre, hogy bekerülhessen az árfolyamgát rendszerébe.

Kizáró ok az árfolyamgátból a 90 napon túli tartozás is. Ha ezt a hátralékot valaki le tudja dolgozni, akkor viszont kérheti a bekerülést. Érdemes tehát többet fizetni, hogy elfogyjon a felhalmozott tartozás. Erre egyébként több bank – ha nem is mindegyik – odafigyel. Sorra hívják fel az ügyfeleket telefonon, hogy próbáljanak meg többet törleszteni a lemaradásból, hiszen így esélyük lesz az árfolyamgátra.

Most mindenkinek érdemes előkaparnia minden pénzt a párnacihából, az árfolyamgát ugyanis tényleg jelentős védernyőt jelent a forint árfolyamának gyengülése ellen. Gondoljunk csak bele, hogy az euró ára januárban „megkóstolta” a 320 forint feletti szintet. Márpedig – ne legyen igazam! – benne van a levegőben egy jelentős gyengülés lehetősége. És a mai árfolyamok mellett is (a svájci frank tegnap 243, az euró 293 forint volt) nagyon jó üzlet, ha 180 forintos svájci frank és 250 forintos euró áron törleszthetünk, és bár az e feletti tőketörlesztés a gyűjtőszámlára kerül, a kamatot elengedik. (Korábbi posztunk a számításokról itt található.) 

Biztos, hogy csökkenni fog a magánnyugdíjpénztárak száma, de a jelenleg még létezők zöme a fennmaradás mellett tette le a voksát. Van, ahol lesz tagdíj, van, ahol egyelőre nem. De ha nem változnak a jogszabályok, előbb-utóbb mindenhol kérnek majd tagdíjat. Csakhogy ez nem is rossz befektetés a nyugdíjas napokra.

Nem gondolom, hogy önmagában a magánnyugdíjpénztári tagságtól több vagy kevesebb nyugdíja lenne valakinek majd 20-30 év múlva, mintha a tb-rendszerbe lépne vissza. Nem is ezt ígérte a rendszer, habár a jó hozamokkal el lehetett volna érni a magasabb nyugdíjat. Aki egyébként megmondja, hogy mi lesz 20-30 év múlva, az hazudik. Ugyan ki a fene tudta, hogy jön a válság, és így megroggyantja az egész világgazdaságot, benne kis hazánk gazdaságát?

De a magánnyugdíjpénztári tagság valamivel mégis kézzelfoghatóbb a jövő vonatkozásában, mint a tisztán állami nyugdíj. Hiszen az állami nyugdíj sem biztos. Gondoljunk csak bele, hogyan csökkentették az elmúlt évek (színtől független) kormányai a tb-nyugdíjat. Egyszer csak eltűnt a tizenharmadik havi nyugdíj. Egyszer csak változott a korengedményes nyugdíj. Egyszer csak szigorodott a rokkantnyugdíj. Más kérdés, hogy a rendszer fenntarthatósága érdekében ezek szükséges lépések, de a politika mindig is úgy játszadozott a nyugdíjkérdéssel, ahogy akart.

Ahogy elnézi az ember hazánk korfáját, jól látszik, hogy fogyó, öregedő társadalomban élünk. Egyértelmű, hogy 20-30 év múlva a mainál jóval kevesebb aktív dolgozó tart majd el a mainál jóval több nyugdíjast. Így az állami pillérből egyre kevesebbre lehet majd számítani. Tehát mindenképp félre kell tenni magunknak. Erre pedig a magánnyugdíjpénztárak igenis jó lehetőséget teremtenek, hiszen a legalacsonyabb költséghányaddal dolgoznak. Ennél az önkéntes nyugdíjpénztárak is drágábbak, nem beszélve a befektetési alapokról. De messze kedvezőbb a unit linked biztosításoknál is (amiben többszázezer- egymillió embernek van megtakarítása), hiszen amíg a magánkasszák 0,9 százaléknyi költséget vonhatnak le a befizetésekből, addig a unit lineked biztosítások éves költségmutatója 5-8 százalék körüli!

Ahhoz persze, hogy legyen plusz, nem árt gyűjteni. A pénztárak egy része egyébként is tagdíjat kér már most, hogy működni tudjon. Több pénztárnak azonban egyelőre elegendő tartaléka van, így a takarékoskodással a tagok megvárhatják a „jobbnapokat”.

Hozamok

Aki azon siránkozik, hogy milyen gonosz a pénztára, mert „eltőzsdézte a pénzét”, annak csak azt tudom mondani: 1998 óta működnek a pénztárak, tehát az ő hibája is, hogy nem vitte el olyan helyre, ahol jobb hozamot adtak. Tessék megnézni a pénztárak teljesítményét! A sajtó tele volt elemzésekkel, ezeket szépen el lehetett volna olvasni. Már ha valakit érdekelt. De ha valaki magasról tett rá, nem lépett, mert nem érdekelte a saját pénze, az most, utólag nem sírdogáljon. Hiszen felelősek vagyunk a döntéseinkért. És az is egy döntés, ha valaki nem csinál semmit.

Most melyik kasszát?

Mindenképp elgondolkodtató és tanulságos az egyes kasszák viselkedése a mostani helyzetben. Melyik adja fel, melyik az, amelyik kitart. A nagy pénzügyi csoportokhoz tartozók esetében én a pénztárakon túlmutató következtetéseket is levonnék. Annak a csopotnak, amely éveken át élősködött a magánnyugdíjpénztárán, és most patkány módjára menekül, annak egyéb szolgáltatásából sem kérnék. Hát hogy tenném oda ezek után évtizedekre a pénzem, hogy kötnék nála ezek után évtizedekre szóló biztosítást? Mi a biztosíték arra, hogy a hosszú távra megkötött szerződésemet nem dobja vissza, amikor már nem tud tőlem eleget lenyúlni? Íme, a szégyenlista (a nagy hátterűek, akiknek már nem vagy jó biznisz): Aegon, Generali, Erste.

A megszűnő kicsiket, pénzügyi háttér nélkülieket nem pellengérezném ki, hiszen nem volt mögöttük háttérként pénzügyi érdekcsoport. Mindezzel együtt respekt a maradóknak (bár közülük a jövőben várhatóan többen összeolvadnak). Ezek: Allianz, Aranykor, AXA, Budapest, Pannónia, Dimenzió, ING, MKB, OTP.

A békéltető testületnél keresheted az igazad. Pellengérre állítják a bankot, ha ne működik együtt.

Bosszantó, sőt sokszor anyagi károkat okozó, amikor a bank vagy biztosító hibázik, de egyszerűen nem lehet vele dűlőre jutni. Elérhetetlenek az ügyfélszolgálatok, csak robotokkal beszélhet az ügyfél vagy csak interneten reklamálhat. Sehol egy ember, sehol egy visszajelzés. És ez hónapokig, sőt évekig is mehet így.

De te is büntetheted a bankot, biztosítót, sőt kártérítést is kaphatsz. Nem először ajánljuk itt a blogon a PSZÁF mellett működő Pénzügyi Békéltető Testületet. Ha ugyanis megkerestük már a pénzügyi intézményt, de az semmit nem reagált (vagy nem úgy, ahogy mi szerettük volna), akkor a PBT-hez lehet fordulni. A testület előtt ugyanis már kezesbárányokká válnak az addig lekezelő, nagyképű cégek. Amelyik pedig ellenáll, megkapja a büntit. Míg a megegyezések „titokban” zajlanak, azaz a nyilvánosság nem ismerheti meg az érintett bank vagy biztosító nevét, addig a renitensek neve napvilágra kerül. Így mindenki eldöntheti, hogy akar-e szerződést kötni azzal a bankkal vagy biztosítóval, amelyik megalázó, nem fair módon bánik az ügyfeleivel. Végső esetben pedig a PSZÁF egyszerűen pert indít ellene.

Korábban az Aegon Hitelt és az AXA Biztosítót nevesítette a testület. Mint megírtuk, az Aegon Hitel az egyik ügyfél svájci frank alapú kölcsönének kamatát 4,5 százalékról 8,2 százalékra emelte anélkül, hogy erről értesítette volna, ráadásul mindezt visszamenőlegesen akarta rajta érvényesíteni. Az AXA Biztosító pedig azért került szégyenpadra, mert az utasbiztosítási üzletszabályzatában kiköti: mielőtt ügyfelén életmentő beavatkozást hajtanának végre, tőle kell külön engedélyt kérni.

Most több bankot pellengérezett ki a testület. Az AXA Bank ugyanis nem volt hajlandó megtéríteni azt az árfolyamveszteséget, amit azzal okozott, hogy hét hónapig üldögélt az ügyfél által átutalt összegen. (Két bank pingpongozott a devizahitelüket kiváltókkal, az egyik bankkal sikerült megállapodni, az AXA-val azonban nem.) Az MKB „sajnálatos félreértés" miatt két évig nem adott választ ügyfele kifogásaira, elismerte ugyanakkor, hogy korábbi válaszuk ellentétes információkat tartalmazott.

Az FHB is pellengérre került. Az adósok itt is szabadulni akartak devizahitelüktől – lakástakarék-pénztári megtakarítással, kiváltó kölcsönnel és önerővel. Az ügylet itt is csúszott, miközben a frank ütemesen drágult. A PBT végül a végtörlesztési díj (ez az ügy a fix árfolyamú hitelrendezés előtti) kamatos megfizetését ítélte meg. Az FHB ennek az összegnek a felét hajlandó lett volna kifizetni, az egészet azonban nem.

A panaszkezelés alighanem alapvetően megváltozhat a jövőben. A kormány ugyanis elfogadta a fogyasztóvédelmi szabályok változtatására vonatkozó javaslatokat. A társaságok eszerint a jövőben kötelesek lesznek érdemben válaszolni a fogyasztói panaszokra, nem lesz elég az alibi visszajelzés. Ráadásul a törvényjavaslat elfogadása esetén a fogyasztók érdekében eljáró civil szervezeteknek is hatékonyabb fellépésre nyílik lehetőségük.

Vérmes álmokat ne kergessen senki, egyelőre nem lesz magáncsőd Magyarországon. A várható parlamenti határozat csak arra szólítja majd fel a kormányt, hogy ugyan, gondolkodjon már el erről az egészről.

A magáncsőd jogintézményének bevezetését szorgalmazza az alkotmányügyi bizottság határozati javaslata. De mindössze arról van szó, hogy ha a parlament megszavazza az egyébként több mindenről szóló határozatot, akkor a kormánynak el kell gondolkodnia erről a problémáról. Hát, nem nagy előrelépés.

Korábban írtunk arról a problémáról (Menekülés az adósrabszolgaságból), hogy ma a lakáshitelesek jelentős részének - ha fizetésképtelenné válik és viszik a házát - az ingatlan elvesztése után is milliós tartozása maradhat, és élete végéig üldözhetik a bankok. A történet néhány kommentelőnél elakadt azon a szinten, hogy miért épít magának valaki akkora házat. A mondandóm lényege nem a ház méretére és értékére vonatkozott. Kicsi lakás és jóval kisebb érték esetén is sokan kerültek már bajba. Családi tragédiák miatti anyagi ellehetetlenülés – gondoljunk bele, mi történik, ha meghal a családfő és az édesanya több gyermekkel egyedül marad, miközben évekig otthon dolgozott a családban, a gyermekek mellett, így nem tud elhelyezkedni -, válás, a munkahely elvesztése mind-mind elvezethetnek oda, hogy az addigi, nagyon gondosan felépített gazdálkodás egyszerűen felborul, megcsúszik, és nincs türelmi idő, minden veszik, az adósság marad.

A magáncsőd esetén öt éven át csődgondnok segíti a család gazdálkodását. A családi vagyon eladásával és a bevételekből – persze a megélhetés mellett – kell fedezni a kölcsönök visszafizetését, de ha az egyezséget betartja az adós, a maradék tartozást elengedik, tehát öt év múlva „szabad”, senki nem zaklatja tovább. Azonban senki ne gondolja, hogy ez olyan jó biznisz az adósnak. Az otthona megvásárlásához nem csak a bank adta a hitelt, hanem a saját megtakarítását, „az életét” is mind beletette, amit elvesznek tőle. Mindössze annyi marad, hogy a semmin kívül nem lesz még mínusz a nyakában. De tiszta lappal lehet indulni.

Egyelőre azonban nem lesz belőle semmi – legalábbis szerintünk. (Az Index korábbi cikke a bankok és az NGM érvei alapján végigvette, miért is reménytelen most ez az egész.) Hosszabb távon azonban már várható, hogy létrehozzák a magáncsőd intézményét.

Az egészet eltolhatja a devizahitelesek problémáinak mostani kezelése. Indul az árfolyamgát és a devizahitelek forintosítása. A forintra váltást a már megcsúszott adós veheti igénybe. A bankok azt remélik, hogy ezek az adósok újra elkezdenek fizetni. Hiszen sokan, akik megcsúsztak a törlesztéssel, úgy gondolták, hogy vigye csak a bank a házat, fölösleges erőlködni, a tartozás már úgyis több, mint a lakás értéke. Csakhogy a forintra váltás és a tartozás negyedének elengedése után már kisebb lesz a hitel, mint az otthon értéke. Így azok is megpróbálnak majd törleszteni, akiknek nagyon nehéz előteremteni a forinthitel havi részletét (mert ez várhatóan nem sokkal lesz kevesebb, mint a devizahitelé volt). Viszont lesz motiváció. Levegőhöz jutnak az ügyfelek, és megpróbálhatják maguk eladni az ingatlant, amiből visszafizethetik a hitelt, és neadjisten még valami megtakarításuk is marad.

Nos, a magáncsőd ebbe a motivációba rondítana bele. Így addig, amíg a hitelek forintra váltása után el nem telik valamennyi idő, amin lemérhető, hogy működik-e a rendszer, aligha lesz magáncsőd.

Nem sokat fáradozott a kormány a bajba került adósok megmentéséről, hitelük forintra váltásáról szóló jogszabály megalkotásán. Egy módosító javaslatot betoldottak az árfolyamgátról szóló törvénybe, és tegnap már meg is szavazta a parlament. Csakhogy gyakorlatilag mindent a bankokra bíztak.

Legelőször is a legfontosabb tudnivalók a devizahitelek forintra váltásáról:

1. Annak a hitelét forintosítják, aki 2011. szeptember 30-án legalább 78 ezer forint megfizetésével már több mint 90 napja késett, és azóta is folyamatosan tartozik legalább ennyivel.
2. A hitel fedezeteként szereplő ingatlan (ingatlanok) összértéke 20 millió forint alatt marad. (Benne van a hitelszerződésben, hogy annak idején mennyire értékelték az ingatlant.)
3. Az adósnak igazolnia kell, hogy a késedelembe esés oka a fizetőképességében beállott jelentős romlás.

A menetrend: a bank levelet küld április 15-ig, az adósnak a programba május 15-ig kell bejelentkeznie. A hitelt augusztus végéig kell forintra váltania a banknak, a 2012. május 15. és június 15. közötti jegybanki középárfolyam átlagán. A tartozás negyedét elengedik. A többi forinthitelként fut tovább.

A törvényben nem bíbelődtek részletek kidolgozásával. Persze annak is örülni kell, hogy végre van valamilyen jogszabály, de innentől kezdve a bankok kezébe tették le több tízezer, megcsúszott devizahiteles sorsát. Ugyanis nem határozták meg, hogy mit jelent pontosan a „fizetőképességében beállott jelentős romlás”. A munkanélkülivé válás nyilván az, mint valószínűleg a fizetés csökkenése is. Bár szerintem önmagában romlást okoz az is, ha 155 forintos árfolyamról 250 forintra nő a svájci frank, miközben a kamat is emelkedik. Hiszen egy 5 millió forintos hitelből így lett 8 milliós tartozás és a 44 ezer forintos törlesztőrészletből 80 ezer forint. (Na, ezt nem mondta senki a hitelfelvevőnek, annak idején, az biztos!)

Azt is a bankokra bízta a kormány, hogy a forinthitel milyen kamatozású legyen. Így könnyen lehet, hogy még a hitel negyedének elengedése után sem csökken jelentősen az adós terhe. A mostani banki lakáshitelek ára (teljes hiteldíj mutató) 13-17 százalék között mozog. Így az előbbi példánál maradva: a mostani 8 milliós (hajdani 5 millió forintos) tartozás forintosítása és negyedének elengedése után 6 millió forintos hitel marad, ennek pedig 71 ezer forint a törlesztőrészlete 20 éves futamidő és 13,1 százalékos kamat esetén. Kérdés, hogy ezt hogyan fizeti majd az adós.

A pénzügyi felügyelet közzétette a nyugdíjpénztárak által elért hozamokat, és azt is, hogy a tagok pénze tíz év alatt a különböző kasszáknál miként gyarapodott. Nem meglepő, hogy óriási eltérések akadnak. Egy átlagos befizetéssel rendelkező magánpénztári tag a tízedik évben 1,1 millió forintnál is többel rendelkezik, ha jó kasszát és portfóliót választott. Míg szerencsétlenebb társának még az időközben befizetett 720 ezer forintnál is kevesebb gyűlt össze a számláján (akad olyan pénztár, ahol a vagyonnövekedési helyett inkább vagyoncsökkentési mutatóról beszélhetünk).  Az önkéntes pénztáraknál az átlagos havi ötezer forintos befizetésnél is mintegy százezer forint a legjobban és a legrosszabbul teljesítő között a különbség.  Nagyobb összegeknél persze az eltérés is jóval több.

Végignéztük az adatokat, hogy vajon akad-e valamilyen elv, ami segíthet a pénztárválasztásban. Rossz hírünk van: ilyen egyáltalán nincs. A pénztárak ugyan, folyamatosan mondogatják, hogy minél nagyobb a kezelt vagyon, annál jobb eredmények érhetők el. Ez persze nyilván igaz – az ő profitjukra. A tagok pénzének gyarapítására viszont cseppet sem. Az azonos típusú befektetéseknél (ezeket lehet felelősen összemérni) ugyanis egyáltalán nem mutatható ki, hogy a több pénznél magasabb lenne a hozam.

A függetlenség vagy a nagy pénzügyi hátterű csoporthoz tartozás alapján sem lehet igazán különbséget tenni. Szokásos érv, hogy a bankok, biztosítók nem versenyeztetik a vagyonkezelőt, így a díjak magasabbak, a teljesítmény pedig rosszabb. A magasabb díjak az önkéntes pénztáraknál tulajdonképpen ténynek tekinthetők (itt se sokat számít a kezelt vagyon nagysága, hiszen annak lefelé kellene nyomni a költségeket), a magánpénztáraknál ezt a jogalkotók vitték annyira le, aminél a következmények még nem igazán láthatók.

A teljesítménynél viszont nem igazolható a függetlenség jótékony hatása. Az önkéntes pénztárak összesített adatainál (a különböző portfólióknál elért hozamot az ott tartott pénz nagysága alapján vettük figyelembe) 2011-ben az Életút győzött a maga közel 4,6 százalékos átlagos hozamával. A második helyet 3,2 százalékkal a K&H szerezte meg. A legtöbbet pedig a Honvéd tagjai bukták (itt a pénztár egészének teljesítménye mínusz 2,4 százalék lett). A pálmát a magánynyugdíjnál is az Életút szerezte meg (nem is akármilyen, 8,49 százalékos átlagos hozammal), a Quaestor viszont több mint öt százalékot vesztett tagjai pénzéből. Ezt is alul tudta azonban múlni az OTP a maga közel 6,6 százalékos negatív hozamával.

Tíz éves időtávban a magánkasszáknál a toplistát a klasszikus és a növekedési portfóliónál is az AXA vezeti. A kiegyensúlyozott portfóliónál viszont nagyot vert rá a mezőnyre a Generali. A Quaestornál azonban a legkockázatosabb befektetéseknél 10 éves időtávban is buktak a tagok. A következő legrosszabb ugyanennél a portfóliónál az OTP, a maga három százalék alatti éves hozamával.

Az önkéntes pénztáraknál nagyon jól teljesített az ING „D”, de a Bizalom dinamikus portfóliója is. A legrosszabbul az AXA Fiatalos lendület elnevezésű konstrukcióját választók jártak.

Szabálynak tehát leginkább az látszik, hogy nincs szabály. Menedzserek és vagyonkezelők vannak – eltérő tehetséggel és elkötelezettséggel.

A hosszú hétvége előtt több üzletben is jártam. Nem szórakozásból, hanem azért, mert a megszokott boltjaimban nem jutottam hozzá a megszokott árukhoz. Nem csak én kavarogtam, ahogy hallottam, más is járt így. Az egyik hölgy alig visszafojtott dühvel ágált az eladóval: délelőtt azt mondták, délben szállítják, most már késő délután van, de még mindig csak ígérik. Ilyen velem eddig nem fordult elő ebben az üzletben (egy bevásárlóközpontban történt az eset) – mondta vevő. Az alkalmazott erre: dehogynem, mostanában itt minden előfordul.

Ezután kilátásba helyezte: lesz ez még rosszabb is. Nem lepne meg, ha igaza lenne. Vagy én vagyok nagyon szerencsétlen (meg hát, beismerem, összevissza időpontokban vásárolgatok, ahogy csak rám jön), de nem egy helyen találok üres pultokat. Én ilyenre nem is emlékszem nálunk. Úgy látom, az „Elnézést, ideiglenes készlethiány” cimkék határozottan állandósultak. Nem nehéz rosszkedvű, deprimált eladót sem kifogni (a pénztárosokra ez – legalábbis az én tapasztalatom szerint – nem vonatkozik).

Mintha a kereskedelem felhagyott volna a vevőkért folytatott harccal. Ezt nem csak azért mondom, mert egyre többször hallom a „nincs” választ (minden különösebb sajnálkozás vagy bármilyen egyéb megjegyzés nélkül), hanem az árak miatt is. Ismét csak nem egyedül voltam, aki szörnyülködött, mennyire megdrágult minden.

Az üzletekben szerzett tapasztalataim (és néhány alkalmazott jótanácsa) alapján csokorba szedtem néhány dolgot, amire érdemes bevásárláskor a nagyobb üzletekben figyelni.

A legfeltűnőbb helyre kirakott „akciós” áruk lejáratára mindenképpen figyelni kell. Sokszor érdemes ugyanazt a megszokott helyén keresni, ott is ugyanannyiért kínálják, az áru viszont határozottan frissebb. Tudom, hogy a kereskedelem váltig tagadja, de beszéltem olyannal, aki maga is suvickolta a lejárt sajtot, és csomagolta újra (már más címkével). Az ilyen átcsomagolt cuccok pedig mindig főhelyre kerülnek.

Egyébként is hasznos, ha nem az első sorból veszünk ki valamit. (Ahogy a férfiak szokták, rá sem pillantva a feliratokra – a párom szokta mondogatni: ne olvasd ki az egész boltot! Ő persze nem teszi, így lejárt dolgot éppúgy hoz, mint súroló helyett mosogatószert. Miért teszik ugyanolyan flakkonba – vonogatja a vállát.) Nem véletlenül tartanak az üzletek pakolókat, akik folyamatosan rakodják át a dolgokat, hogy előre a legkorábbi lejáratúak kerüljenek. Ez teljesen normális dolog, de négynapos ünnep előtt azért jobb a körültekintés.

Újkeletű tapasztalatom, hogy az „akciós” dolog nem egyszer drágább, mint a hasonló kategóriájú (és itt a minőségre is gondolok) termék. Az összecsomagoltak többe kerülnek, mintha ugyanazt külön-külön vennénk meg, az pedig már közhely (igen sokan tapasztalták meg), hogy a nagyobb kiszerelés nemhogy olcsóbb lenne, még drágább is. Ez több kávénál mindig így van. De nem mindegyiknél. Nyilván tesztelik az éberségünket.

Mottóm tehát: vásárlásnál is légy éber!

Az év elején tapasztalható piaci pánik során a békeidők történelmében a Blochamps szerint először fordult elő, hogy a megtakarítással rendelkező középosztály tagjai több pénzt vittek külföldre, mint a leggazdagabbak. Utóbbiaknál pedig mindig is természetes volt vagyonuk „földrajzi diverzifikációja” (értsd: a határon túli befektetés).

Mára azonban (mint azt mi már feltételeztük a betéti kamatváltoztatások alapján) a Blochamps szerint is teljesen megállt ez a folyamat. Na nem a legtehetősebbeknél, hanem annál a rétegnél, amelynek korábban eszébe sem jutott a külföldi betételhelyezés. A pénzügyi tanácsadó cég a rendelkezésére álló adatok alapján úgy számolta, hogy az összesített vagyonkivitel mértéke február hónapra az elmúlt öt-hat évben megszokottá vált, havi 10-15 milliárd forint környékére eshetett vissza.

Még nem biztos azonban, hogy teljesen vége a hisztinek. A Blochamps szerint számolni kell azzal, hogy április-májusra újabb menet jöhet. A havi vagyonkiáramlás mértéke ekkor ismét meghaladhatja az 50 milliárd forintot. A privátbanki kapcsolatokkal nem rendelkező magánügyfelek azonban a pénzügyi tanácsadó szerint már kevésbé lehetnek aktívak a korábbinál.  Feltételezésüket elsősorban az IMF-EU megállapodással kapcsolatban még mindig létező bizonytalanságra alapozzák. (A miniszterelnök március 15-ei beszéde egyébként nem éppen a megnyugtatást szolgálta.)

Saját (cseppet sem reprezentatív) felmérésünk szerint pedig, ha újabb pénzpiaci sokk indul, akkor a középosztályból azok is visznek ki pénzt külföldre, akik eddig ezt még nem tették. Elég sokan ugyanis éppen mostanában tájékozódnak a lehetőségekről, és nyitnak kint számlát, amire azonban (még) nem helyeznek el jelentősebb összegeket. Amúgy a decemberi-januári pénzkiáramlás is azért tudott jelentősebbre duzzadni, mert abban is akadtak szép számmal, akik a korábban kitaposott útra léptek.

Az elemzésben kitérnek arra: kevésnek látják az esélyt arra, hogy a külföldre vitt pénzek nagyobb része visszatérjen egy-ként éven belül, ahogy az például 2009-ben történt. Ennek oka például a felső-közép osztály részéről a jogrendszerbe vetett feltétlen bizalom megingása, de hozzájárulhat a hazai növekedést sem segítő bizonytalan külső környezet is.

A január végi hiszti után szép lassan csurogni kezdtek lefelé a pénzpiaci kamatok. Nagy örömre azért még nincs ok, hiszen az év elejei szintet még mindig meghaladják, de legalább a változás kedvező irányú. Határozottan bíztatónak tűnik, hogy az elmúlt hetekben a bankok már nem emelték tovább sem a forint, sem pedig a devizabetétek kamatát. Sőt. Már óvatos (vagy nem is annyira óvatos?) kamatcsökkentések is akadnak.

Gyanítható, hogy a pénzkivét is megállhatott. A bankok ugyanis erre reagálhattak az egy százalékos uniós kamat mellett valóban csillagászatinak tűnő kínálattal. A K&H viszont már hetek óta apránként mérsékli a normál lekötött devizabetéti kamatokat, az FHB pedig az akciós kamatot vette vissza; euró betét esetében egyéves lekötésnél 5 százalékról 4,75 százalékra. Az Unicredit a kiugróan magas, 5,25 százalékos kamatot csökkentette 4 százalékra a 2 évre lekötött euró betéteknél, míg az öt évre lekötöttre 6 százalék helyett már „csak” 5,50 százalékot fizet.

A pénzükre odafigyelőknek mindenképpen érdemes most résen lenniük. Amennyiben ugyanis folytatódik a konszolidáció, akkor akár viharos gyorsasággal is apadhatnak a kamatok. A válság idején megtakarítással rendelkezők számára nem ismeretlen ez a jelenség.  Akkor szép summát lehetett keresni azzal, ha valaki hosszabb távra ki tudta használni az extrémen magas kamatokat (néhány hét elteltével nyoma sem volt ezeknek az ajánlatoknak).

Most a bankok is előnyben részesítik a hosszabb távot. Nem árt viszont figyelni. Az Unicredit például 5 évre évi 8,25 százalékot ad, de mivel a kamatot csak a futamidő végén írják jóvá, az EBKM (egységesített betéti kamatláb mutató) csak 7,15 százalék. A bank egy hónappal ezelőtt még erre a konstrukcióra évi 9,5 százalékot fizetett, ami jól mutatja, hogy nem csak a devizánál, a forintnál megindult a kamaterózió.

A helyzet azonban (mint azt a forint elmúlt napokban bejárt meglehetősen széles pályája is bizonyítja) még elég törékeny. Némiképp aggasztó lehet még, hogy a nemzetközi piacokon igen jó a hangulat, aminek hatásából pedig más országokkal összevetve mi azért a legkevésbé részesültünk.

Kérdés, mi lesz akkor, ha viharosabbra fordul a szél, sőt még be is borul.

Se szocpolt, se támogatott hitelt nem adnak a bankok, ha nem emelhetik a kamatot. A törvény szerint ma körülbelül 5,5-7,5 százalék lenne a támogatott kölcsön kamata, de ők drágábban adnák.

A kormány és a bankok közötti iszapbirkózásban most éppen az utóbbiak kezdenek felülkerekedni. Igaz, hogy tavaly a kormány úgy lenyomta őket, fejüket sokáig az iszap alatt tarva (bankadó, végtörlesztés), hogy csaknem megfulladtak. Aztán nagy lassan rájött, hogy ha teljesen kinyírja őket, akkor ülhet egyedül a nagy magyar ugaron, mert pénz nélkül bizony semmi nem működik. Engedte, hogy levegőhöz jussanak, azok pedig úgy teleszívták magukat, hogy rögtön fordítanának a helyzeten.

Közölték ugyanis a kormánnyal, hogy papíron bizony bevezethet mindenféle otthonteremtési támogatást; adhat szocpolt és támogatott hitelt, ezt csak ők tudják továbbadni, nekik pedig nem kötelező ilyet nyújtani. És nem is fognak, hacsak nem adhatják drágábban a támogatott kölcsönt, mint a tavaly elfogadott törvényben áll.

Kamattámogatással adott lakáshitel új lakás építéséhez és vásárlásához adható, valamint használt lakás vásárlásához és lakás korszerűsítéséhez igényelhető. Ezen kívül – ez még az Európai Bizottság jóváhagyására vár - a késedelmes jelzáloghitellel vagy felmondott kölcsönnel terhelt lakóingatlan és a hátralékos hiteladós által kisebb lakás vásárlásához adható.

Jelenleg az ingatlanpiac romokban hever. Az 1930-as évek óta nem építettek Magyarországon ennyire kevés lakást egy év alatt, mint 2011-ben. A kilátások alapján idén padlózhat a lakásépítés. A tavalyi kb. 90 ezres ingatlaneladás mindössze a harmada a 2003-as csúcsnak. Ha megnézzük a lakáshitelek árát, akkor 11-15 százalékos kamattal és 12-18 százalékos teljes hiteldíj mutatóval (thm) találkozunk. Hát ki a fene fog felvenni ilyen drágán hitelt? Nagyjából senki. Mindenki abban reménykedett, hogy - a támogatott hitelnek és a szocpolnak köszönhetően - ha nem is fog megélénkülni a piac, de legalább nem zuhan tovább.

Támogatott kamatok

A törvény szerint a támogatott lakáshitel kamata nem lehet több, mint az éves, illetve az ötéves állampapírpiaci átlaghozam 3 százalékponttal növelt értéke. Ez mit is jelent?

Januárban a jogszabály szerint számított ötéves kamat 6,48 százalékos volt, erre jön a 3 százalékpont felár, tehát akkor 9,48 százalék lett volna a kamat. És ebből kapott volna az ügyfél még kedvezményt 5 éven át, igaz, évente csökkenő mértékben.

Csak sajnos – elsősorban a kormány fantasztikus, unortodox gazdaságpolitikájának köszönhetően - a kutya sem akar magyar állampapírt venni, az ötéves futamidejű állampapírokat januárban 11,2 százalékkal jegyezhették a bankok. Számításaim szerint ma a törvény szerint meghatározott hitelkamat – a támogatott hiteleknél – körülbelül 11-12 százalék körül alakulna. Ebből jönne le a támogatás az ügyfélnek. Így a támogatott hitel kamata az első évben kb. 5,5-7,7 százalék körül lenne, attól függően, hogy új vagy használt lakáshoz veszi valaki igénybe, és attól függően, hogy hány gyereke van. Ugye nem is lenne rossz?

Mennyit akarnak? 

De ennél többet akarnak a bankok. Azt szeretnék, ha nem 3, hanem 5 százalékpontot tehetnének rá a referenciahozamra. Ez pedig a mai számok alapján 13-14 százalékos lakáshitel kamatot jelentene, vagyis nagyjából annyit, mint amennyin a nem támogatott hiteleket is kínálják. Így nőne 7,5- 9,7 százalékra az a kamat, amit a jogosult ügyfelek fizetnének az első évben. Persze az évente csökkenő kamattámogatás miatt ez minden évben egyre több lenne. Az öt év elteltével pedig gyakorlatilag piaci kamatot fizetnének a „támogatott” (azaz az akkor már nem támogatott) ügyfelek.

Ha ezt nem engedi a kormány (értsd nem módosít ennek megfelelően jogszabályt), akkor egyszerűen nem adnak a bankok se szocpolt, se támogatott hitelt. Ugyanis az állam rajtuk keresztül nyújtja ezeket, és csak azokban a bankokban érhetők el, amelyek szerződnek az állammal. Ha pedig nem akarnak, nem szerződnek. Ez már most látszik a szocpolnál. Bár elvileg már igényelhető, valójában csak az OTP adja. Közben a duma az, hogy nincs rá igény. Hát, így is el lehet szabotálni valamit. Anélkül, hogy komolyabb összetűzésbe kerülnének a kormánnyal. Most tehát várhatunk, mi lesz az iszapbirkózás eredménye.

Magánbiztosítást köthet, aki színvonalasabb egészségügyi ellátást akar. Full extrás ellátás havi 12-30 ezer forintért kapható.

Azt a szót, hogy privatizáció, pláne üzleti egészségbiztosítás szánkra ne vegyük, hiszen ördögtől való kifejezések. A mostani kormány legalábbis rendre keresztbe feküdt, amikor a korábbi kormányok bele akartak fogni a hazai egészségügy átalakításába. A legfőbb érvük az volt, hogy lesznek szegénykórházak és gazdagkórházak. Micsoda dolog az, hogy fizetni kelljen saját zsebből az ellátásért, biztosításért?

Pedig most is fizetünk és fizettünk mindig is. Becslések szerint 70-100 milliárd forintnyi hálapénzt áldozunk évente az egészségünkre, és minden egyes kifizetést figyelembe véve (hálapénz, gyógyszerek, magánorvosok) fejenként 15 ezer forintot költünk havonta, 180 ezret évente. A hálapénz és a magánorvosi kifizetések jelentős része persze a szürkegazdaság része; számlát nem állítanak ki róla, így érthető módon adót sem fizet utána senki. Külön írást érdemelne persze az is, hogy a hálapénzből maga az intézmény sem profitálhat, amelyiknek a szolgáltatását igénybe vesszük. Tiszta helyzet kellene hát, de eddig rendre elakadtak a próbálkozások.

Az üzleti biztosítók már hosszú évek óta várják ugrásra készen, hogy valami történjen az egészségügyben. Persze ha nem történik, az is az ő malmukra hajtja a vizet, hiszen egyre többeknek lesz elege a szegényedő állami ellátásból, a lepattant kórházakból, az órákig tartó várakozásból és az évekig tartó várólistákból.

Most épp az a kormány adja meg a lökést a szegények és gazdagok szétválasztásához – már ami az ellátást illeti –, amelyik semmilyen egészségügyi reformot nem engedett az elmúlt években. Tegyük hozzá: ez sem reform, csak lehetőség a gazdagabbaknak a kiváltságok megvásárlására.

A januártól élő törvénymódosításnak köszönhetően a munkáltatók adó- és járulékmentesen köthetnek a dolgozóiknak nem csak baleset-, hanem betegségbiztosítást is. A biztosítók pedig ettől a magán egészségbiztosítás felfutását remélik. Olyannyira, hogy öt év múlva akár 400 ezren lehetnek azok, akik magán egészségbiztosítással rendelkeznek.

A biztosítók különböző szolgáltatási csomagokat ajánlanak (alap, közép és felső kategóriás). Havi 5-11 ezer forintért (az ár az életkortól függ) vásárolhatunk magunknak egy alapcsomagot, 8-20 ezerért középkategóriás csomagot, és 12-30 ezer forintért VIP csomagot. Nem mindegy azonban, hogy pontosan mit is kapunk cserébe a pénzünkért. A biztosítók csak most indulnak a (a Generali pénteken jelentette be, az Unionnak már van ilyen, a Signal tervezi) ezzel a termékkel, de mindezt gőzerővel teszik. Az ellátás elérhetősége országosan még elég szűk, de bizton számíthatunk arra, hogy ha gyorsan nő az ügyfelek száma, akkor az elérhető rendelők, kórházak száma is gyarapodni fog.

A biztosítók azt ígérik, hogy megjelenésükkel minden szereplő jól jár. Az állami ellátórendszerben csökken a várakozási idő, hiszen „kiállnak a sorból” a biztosító ügyfelei. A biztosítottak várakozás nélkül jutnak magán ellátáshoz a magánszolgáltatónál vagy a vele szerződött állami kórházban, és így az állami rendszerben maradók is hamarabb jutnak ellátáshoz. Fontos tudni, hogy azok sem kerülnek emiatt hátrányba, akiknek nincs pénzük a biztosításra, hiszen jelenleg is sok a szabad kapacitás a kórházakban, amit nem azért nem tudnak kihasználni, mert nincs műszer vagy idő rá, hanem azért, mert a TB, azaz az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) nem finanszírozza.

És hát megint bejön a politika. A kórházszövetség elnökét, Rácz Jenőt néhány hete csaknem „megkövezték az eretnek” gondolatataiért. Ő azt mondta: azokban az esetekben, ahol hosszú, akár több éves várólisták vannak, azok a betegek, akik megtehetik, fizessék meg a műtét árát. (Például csípőprotézis-műtét.) Így a kórházak szabad kapacitását kihasználhatnák, plusz pénz kerülne a rendszerbe,

Csak azt nem értem, hogy ha ezen a többség felzúdul, és a kormány nem engedi, akkor ugyanez miért lehetséges úgy, hogy még beiktatnak egy magánbiztosítót is a rendszerbe és egy külön egészségügyi szolgáltatót. Így ugyanis a biztosító és a szolgáltató is leszedi a maga sápját. Mert ne tévedjünk! Ezek profitorientált intézmények. Csakhogy ha beiktatunk a rendszerbe még két szereplőt a kórház és a beteg közé, akkor vagy a beteg fizet többet (értsd a magánbiztosítottak összes díja magasabb), vagy a kórház kap kevesebb pénzt. Vagy a kettő együtt.

Én egyébként üdvözlöm a magánbiztosítás megjelenését az egészségügyben. Csakhogy megint nem egy reform keretében, a teljes egészségügyi ellátást áttekintve történik valami, hanem részenként, darabonként érkeznek a szereplők, és egyéni, profitorientált cégérdekek mentén alakulgat a piac. A biztosítók a bankadó fejében kapták ajándékba az egészségbiztosítás adó- és járulékmentességét.

Most az látszik, hogy akinek lesz pénze rá, kiváltságos ellátást kaphat, akinek nincs, annak marad a hálapénz. Mert a teljes rendszer ettől nem változik.

A Radnóti Gimnázium igazgatója kétségbeesett levelet küldött a szülőknek, amiben anyagi segítséget kér tőlük – írta meg a Népszabadság online. Januártól hirtelen 22 millió forintos közüzemi díjat terheltek az iskolára, ami a tanárok egyhavi bérének megfelelő nagyságrendű összeg. Ezt képtelenség most tanév közben előteremteni – mondta a lapnak az igazgató.

Adományokkal próbálják tehát valahogy fenntartani magukat. Gyorssegélyt várnak többek között azoktól az öregdiákoktól, akik esetleg „helyzetüknél fogva megtehetik, hogy az ország második legeredményesebb tehetséggondozó iskolájának egyszeri, nagyobb összegű támogatást adjanak”.

A Napló online arról adott hírt, hogy a devecseri óvodát részben ausztriai magyarok adományaiból újították fel. A kormány 13,5 millió forint pályázati támogatást nyújtott. A híradásban arról nem esett szó, hogy az átadási ünnepségen Tállai András önkormányzati államtitkár beszélt volna arról, hogy a vörösiszap-katasztrófa kormány által gyűjtött adományait vajon mire fordították.

Több anyukától is hallottam, hogy (bár ezek nem kaptak sajtónyilvánosságot), hogy óvodák, iskolák kérik a szülők megértését – és pénzét – ahhoz, hogy valamennyire képesek legyenek fenntartani a korábbinál csökkentettebb szintet is. A gyerekek most kevesebb szakkörre, készségfejlesztő különképzésre járhatnak. Ami mégis megmaradt, azért egyre többet kell fizetni. Az önkormányzati bölcsődékben egy tavalyi törvénymódosítás „szentesít” egy plusz sarcot. Ettől az évtől ugyanis új kiadás terhelheti a szülők pénztárcáját. A Napi Gazdaság információi szerint több város közgyűlése már rábólintott a gondozási díjra, ami például Érden tízezer forint körüli összeget jelent. A Bölcsődei Dolgozók Demokratikus Szakszervezetnek elnöke a lapnak úgy nyilatkozott: a csökkenő támogatások és a növekvő önkormányzati kiadások miatti deficit egy részét sem a gyereküket önkormányzati bölcsődében elhelyező szülőkkel kellene megfizettetni.

Ugyanez nekem is a bajom a „kikényszerített” adakozással (fizess vagy bezár az iskola, fizess vagy hátrányba kerül a gyereked!). Nem ez persze a helyzet a gazdagabbaktól gyűjtött adományokkal (bár a magyar tehetősek nem éppen híresek arról, hogy szívesen a zsebükbe nyúlnának, néhány általuk létrehozott alapítvány pedig bűzlik a marketinghaszontól). Ha már az adományokról beszélünk, akkor érdemes megemlíteni: kifejezetten kedvező az a változás, hogy az adózás előtti eredményt csökkenti az idén adott céges támogatás. A térítés nélkül nyújtott szolgáltatás bekerülési értékének 20 százaléka írható le, ha közhasznú szervezet, 50 százaléka, ha a Magyar Kármentő Alap vagy a Nemzeti Kulturális Alap kapja. További 20 százalék a kedvezmény tartós adományozási szerződés esetén.

Talán ezt az intézkedést is kissé más megvilágításba helyezik viszont Hegedűs Zsuzsa szociológus, Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadójának az FN24-nek mondott szavai: "minden normális országban az aktív felnőttek felelősek azokért, akik a maguk erejéből képtelenek boldogulni: az idősekért és a gyerekekért. Ez nem állami feladat”. Azt hiszem, valahol lemaradtam. Mintha a kormányzati kommunikációban (eddig) nem igazán ezt hangsúlyozták volna.

A kormány alighanem rájött arra, hogy a hiteleseket segítő kamattámogatás uniós jóváhagyása nem születik meg gyorsan (esetleg a tockosok osztásával óvatosabban kellett volna bánni). Ezért az erről hozott rendelkezéseket kettéválasztotta.

Sajnos abban a körben, ahol leginkább várják a segítséget (a késedelmes jelzáloghitellel vagy felmondott kölcsönnel rendelkezők, a kisebb lakásba költözést választó hátralékos adósok, illetve a devizahitelüket forintra váltani szándékozó, megcsúszott adósok) továbbra is csak akkor kaphatnak kamattámogatást, ha az Európai Bizottság hozzájárul.

A többieknek azonban már életbe lépett a lehetőség. A megkötések nem túlzóak, a támogatás mértéke pedig kifejezetten vonzó. Ráadásul, bár csökkenő mértékben, de öt évre szól, ami azért már valami. Csodálatos – mondhatnánk, de nem a mai Magyarországon lennénk, ha itt be is fejezhetnénk az írást.

Arra, hogy a támogatáshoz energiatanúsítvány kell (mint a szocpolnál), már legyintünk. Ügyes a magyar, majd megoldja! (Ami a költséget illeti: már jelent meg olyan akciós lakáshitel, amelynek keretében – bizonyos feltételekkel és persze korlátozott összegig – ennek díját átvállalja a bank.) Az pedig nem újdonság, hogy ezt ahhoz köti a bank, hogy nála vezessen számlát a hitelfelvevő.

A valódi gond az, hogy (szintén a szocpolhoz hasonlóan) a bankoknak szerződniük kell az állammal, hogy ügyfeleik igénybe vehessék a támogatást. A hitelintézetek pedig (mint az látszik a szocpolnál), nem igazán rohannak tömegével ezt a bizonyos megállapodást aláírni. Most éppen a végtörlesztés lecsengetésével, az árfolyamgát előkészítésével bíbelődnek. Azután jön majd a nyakukba az áprilistól kötelező referenciakamat alkalmazása és a kamatplafon.

A bankok lelkesedését (amit azért alapvetően meghatároz az is, hogy egyáltalán nem akarnak hitelezni) csökkentheti az is, hogy a szerződés feltételeként korlátozzák az alkalmazható kamatot. Feltétel ugyanis, hogy az alkalmazott kamat kamatperiódustól függően az éves, illetve az ötéves állampapírpiaci átlaghozam 3 százalékponttal növelt értéke lehet. A tegnapi adatok alapján így a rövidebb periódusnál 10,5 százalékos, a hosszabbnál pedig 11,62 százalékos kamat jön ki. Persze az előírás nem ennyire egyszerű, átlagot ír elő, így lehet majd számolgatni. Volt ugyanis magasabb is kamat (reméljük, ez még egyszer nem következik be, de sajna nem is zárható ki), ami felfelé viszi az átlagot. Békeidőkben egyébként ezek a szintek kifejezetten arra sarkallhatnák a hitelintézeteket, hogy rohanjanak szerződni.

Most azonban nincsenek békeidők. Már ami a pénzpiacokat illeti.

Az egyoldalú kamatemelések miatt 45 milliárd forinttal fizettünk többet a devizahitelek után. Egyre több pökhendi bank és biztosító nevét hozza nyilvánosságra a Pénzügyi Békéltető Testület, ami arra figyelmeztethet minket: velük ne szerződjünk!

Nem csak a forint gyengülése okozott nehézséget és döntötte be ezerszámra a devizahiteleket, hanem a bankok egyoldalú kamatemelése is jócskán hozzájárult az adósok rossz helyzetéhez. A szerződések annak idején tele voltak olyan kitételekkel, amelyek gyakorlatilag azt jelentették, hogy a bank akkor emel kamatot, amikor akar, és annyit, amennyit nem szégyell. Nem nagyon szégyellték magukat.

A jegybank becslése szerint a válság kitörése után a devizahiteleknél csak az egyoldalú - korábban az MNB által is kárhoztatott - kamatemelés 45 milliárd forinttal dobta meg az ügyfelek terheit. Az alábbi történet alapján némi fogalmat alkothatunk arról, milyen mértékben is léptek annak idején a bankok.

Az Aegon Hitel az egyik ügyfél svájci frank alapú kölcsönének kamatát 4,5 százalékról 8,2 százalékra emelte anélkül, hogy erről értesítette volna. Az adós (amikor végre megtudta) nem akart ebbe csak úgy belenyugodni. A hitelintézet szerint „adminisztrációs hiba” történt, a kamat ugyanis már korábban 6,7 százalékra nőtt, és az értesítőlevelekben volt tévesen feltüntetve alacsonyabb kamat és havi törlesztőrészlet. Mindez a Pénzügyi Békéltető Testület előtt derült ki. A PBT melegen ajánlotta az Aegonnak, hogy a kamatperiódus alatt, pláne a kamatperiódust követően ne változtasson visszamenőleg a kamaton. A hitelintézet nem érezte úgy, hogy meg kellene fogadnia a döntést. Ezért ültette most szégyenpadra a testület és hozta nyilvánosságra a nevét. A békéltetői határozatok ugyanis anonimok, ha a pénzügyi intézmény elfogadja a döntést.

Korábban az AXA Biztosító neve bukkant fel. A társaság ugyanis utasbiztosítási üzletszabályzatában kiköti: mielőtt ügyfelén életmentő beavatkozást hajtanának végre, tőle kell külön engedélyt kérni. Az elképesztő ezekben az esetekben az, hogy a „rajtakapott” pénzügyi intézmények pökhendien, csakazértis ragaszkodnak a korábbi buta döntéseikhez, amelyeket a PSZÁF mellett működő PBT is felháborítónak tart. Nem véletlenül teszik közzé a nevüket. Cél, hogy minél szélesebb kör ismerje meg, mire is számíthat, ha velük szerződik.

Eddig 45 ajánlás született, de ezeknek (a kettő kivételével) eleget tettek az elmarasztaltak. Még januárban tízmillió forintot hozott az egyik ügyfélnek a békéltetés. Árfolyamveszteség címén ugyanis 14 575 svájci frank megfizetését, és emellett a hitelkiváltás húzódása miatt 1,55 millió forintos kártérítést is megítéltek neki. A panaszosok végtörleszteni akartak, két bank pedig szabályosan pingpongozott velük (a pénz ide-oda utalása közben pedig a hektikusan mozgó árfolyamok alaposan megbolondították az összegeket). Az egyikkel már korábban egyezségre jutottak (onnan 5,4 millió forintot kaptak vissza). A másiknál viszont a testület ajánlására volt szükség. A pénzügyi szolgáltató, amelyik hét hónapon keresztül (persze mindenféle kamat megfizetése nélkül) tartotta magánál a másik bankhoz hitelkiváltás miatt utalandó összeget, végül meghajolt a testület ítélete előtt.

Milliárdokat vágtak zsebre, most koldulnak a tagoktól a magánnyugdíjpénztárak. A többség kitartana.

„Kedvezően fogadták a pénztártagok a Stabilitás Pénztárszövetség javaslatát a működési célú adomány bevezetésével kapcsolatban” – adta hírül a pénztárszövetség a honlapján közzétett kérdőívre adott válaszok alapján.

Igaz, hogy a felmérés nem reprezentatív, a már nem egészen 100 ezer magánnyugdíj-pénztártagból 1158 fő töltötte ki. Közülük csak 4 százalék lépne vissza az állami rendszerbe, 23 százalék bizonytalan. De a többség annyira eltökélt, hogy 73 százalékuk „pozitívan fogadta a javaslatot”, hogy működési célú adományokkal járuljon hozzá a magánpénztárak működőképességének hosszú távú fenntartásához.

Én is végeztem egy nem reprezentatív felmérést. Az általam megkérdezett, a magánnyugdíjpénztári rendszerben maradt tagok közül senki sem lenne hajlandó ilyen hozzájárulást fizetni. Bár ebben a körben 100 százalék kitartana, senki nem adakozna.

Olyan igazi kis magyaros, zaftos történet, ami a magánnyugdíjpénztárakkal zajlik. Adva volt a reformhangulat a kilencvenes évek közepén-végén, megfűszerezve az erre ráugró banki-biztosítói tőkével és az ezeket végtelen alázattal kiszolgáló törvényhozókkal és felügyeleti szervekkel.

Az indulás

Az öregedő társadalomnak szembe kellett néznie azzal a ténnyel – hiába dugjuk ma homokba a fejünket –, hogy 30-40 év múlva a dolgozók nem tudják majd eltartani a nyugdíjasokat. Ezért hozták létre a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer mellett a magánnyugdíjpénztárakat és az önkéntes nyugdíjpénztárakat. A magánnyugdjpénztárak nem oldották meg azt a problémát, hogy több pénze legyen majd valakinek nyugdíjas korára, mintha csak a tb-től kapna pénzt. Nagyjából ugyanazt kellett volna hozniuk, mintha eredetileg a tb-kasszában maradt volna a tag. De nem ezzel kampányoltak az alakuló pénztárak, hanem a kezdet kezdetétől hamis illúziókra építették az egész rendszert. (Igaz, a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején egészen más volt a gazdasági környezet, mint ma, így a magas hozamok ígérete akkor nem tűnt nagyotmondásnak.) Az önkéntes nyugdíjpénztáraknak lett volna (lenne) az a feladata – más előtakarékossági formákkal együtt –, hogy a várható állami nyugdíjon felül biztosítsanak majd jövedelmet az öregkorban.

A magánnyugdíjpénztárak valójában azt a célt szolgálták – és lehet, hogy másként is lehetett volna -, hogy összefüggést teremtsenek a nyugdíjra befizetett összeg és a majdani nyugdíj között. Rávezették a tagokat arra, hogy nem kell csalni, érdemes befizetni, hiszen egyéni számlán gyűlik a pénz a befektetés hozamával együtt. Nem kell minimálbérezni, ne érezze rosszul magát az, akinek a többszázezres fizetéséből vonnak tízezreket. Mert egyszer majd visszakapja. Ha pedig nyugdíj előtt meghalna, a gyerekek, a család örökölheti.

Lenyúlás

Hát ebbe barmolt bele a kormány. Neki csak a felhalmozott 3 ezer milliárd kellett, mit érdekelte, hogy a dolognak van egy olyan üzenete is: nem érdemes befizetni, úgyis csak annyit kapsz vissza, amennyit a nagyhatalmú állam megenged. Évek múlva lehet majd csak lemérni ennek romboló hatását.

Segítette a kormányt az is, hogy kezdetektől rányomták bélyegüket a pénztári szektorra a hiányos szabályozást kihasználó, ügyeskedő bankok és biztosítók. Hiába működtek (és működnek ma is) hivatalosan önkormányzati rendszerben a magánnyugdíjpénztárak, valójában a létrehozó és működést segítő bankok és biztosítók érdekeit képviselik. Álönkormányzatiság az egész. Szép lassan, fokozatosan nyírták ki a munkáltatói hátterű kisebb pénztárakat, ahol tényleg megvalósult a tagok képviselete, ahol fontos volt, hogy a vagyonkezelést pályáztassák.

A felügyelet pedig egészen mostanáig nem törődött azzal, hogy a banki, biztosítói pénztárak a vagyonkezelésen keresztül (is) lenyúlták a tagok pénzének egy részét. Nem pályáztattak, többet számláztak, mint normál esetben tették volna egy piaci szereplőnek, aki azonnal kihajította volna őket, mint szolgáltatókat.

(Az én bajom ezzel a nagy felügyeleti nekibuzdulással csak az, hogy megint politikai nyomásra történik az egész felelősségre vonás, mint ahogy korábban ugyancsak gazdasági-politikai nyomásra nem csinált semmit.)

Koldulás

A pénztárak most a működéshez szükséges pénzt adományokból szeretnék beszedni. A tagok pénze az állami kasszába folyik be, miközben – a kormányzati kommunikációval szemben – a befizetett pénzüknek csak háromnegyede után jár nekik nyugdíj 2012-től. (Ez van a jelenlegi jogszabályban, hiába hazudja a kormány azt, hogy 100 százalékban jár nyugdíj a befizetett pénz után.)

A kormány gyakorlatilag kinyírta a szektort, a közel 100 ezer ellenálló, maradó tag még egy darabig bírja, de előbb-utóbb feladja. De náluk előbb adják fel a pénztárak. Sorban dobják be a törölközőt. Az elmúlt években lenyúlt milliárdokból már nem futja arra, hogy a tagok érdekében kitartsanak. Pedig a bankoknak, biztosítóknak nem csak a vagyonkezelésen felszámított extra díjakból volt bevétele, hanem nagyon jól használták keresztértékesítésre is a rendszert. Most dobják az egészet, fizessen a tag adományt, ha annyira ellen akar állni a hatalomnak.

És persze mi, tagok is hibásak vagyunk mind a 3 millióan. Tagok voltunk egy önkormányzati rendszerben, és nem éltünk a jogainkkal. Nem jártunk közgyűlésre és nem szavaztunk a lábunkkal a gyenge hozamok ellen.

Sokakban gyűltek – nem ritkán jogos - indulatok a pénztárak vagy csak saját kasszájuk ellen. De miért nem tett ellene? Miért hagyta? Csak nem tévesztették meg? Tud olvasni? Mert bizony utána lehetett nézni sok mindennek az elmúlt bő 10 évben. Ha egyszer is elment volna a közgyűlésre, hogy felszólaljon, ha úgy váltott volna pénztárat, hogy körbenéz a piacon és nem az egyébként személy szerint utána 20 ezer forintot bezsebelő ügynök útmutatása alapján dönt, na kérem, akkor lehetne hőbörögni. Meg kellene tanulni élni a jogainkkal, mert különben azokat szép lassan elveszik tőlünk.

Élete végéig üldözhetik az adóst a bankok, amíg nem vezetik be a magáncsődöt Magyarországon.

Andreáék 2007 őszén vettek fel 22 millió forintnyi svájci frank alapú hitelt. (A történet igaz, a nevet megváltoztattam.) A férj saját vállalkozásában dolgozott kőművesként, így két kezével építtette fel a házukat a hitel és 7 millió forintos megtakarításuk segítségével. A bank anno 42 millióra értékelte az elkészülő ingatlant. A hitel akkor kedvezőnek tűnt, ugyanis mindössze havi 110 ezer forintot kellett fizetni. Na, igen, ugyanis egy halasztott tőketörlesztéses konstrukciót adtak, így 5 éven át csak a kamatot kell fizetni. Csakhogy már egy év után az árfolyamváltozás miatt megugrott a havi részlet, erre jött a kamatemelés, így pillanatok alatt havi 250 ezer forintra emelkedett a havi teher. És ebben még mindig nincs benne a tőketörlesztés, ami ősszel indulna. A család hónapok óta nem tud fizetni. A válság miatt csökkent a férj számára a munkalehetőség, a kilátástalan helyzetre szép fokozatosan megy rá az egészségük is…

Próbálkoztak egyezségre jutni a bankkal, de nem megy. A hitel mára 38 millió forintra nőtt az árfolyamváltozás hatására, míg a lakást 27 millióért sem tudták eladni. Ennyiből tudtak volna végtörleszteni úgy, hogy a bankot a 180 forintos árfolyamon kifizessék. Így sikerült volna megszabadulni az adósságtól, bár elveszett volna minden befektetett megtakarításuk és minden befektetett munkájuk. De legalább 38 évesen nullán állhattak volna, tiszta lappal indulhattak volna. Megérte volna – ahogy mondták – mert ezt a terhet már nem bírják cipelni.

De a ház nem kelt el. Az ingatlanpiac döglött, hitel nincs és nem is lesz, így reménykedni is elég nehéz. Az árfolyamgát rendszere sem segítene rajtuk, mert az ősztől induló tőketörlesztéssel együtt is 200 ezer lenne a havi fizetnivaló (180 forintos árfolyamon), de ezt sem lesznek képesek munkából kitermelni.

Bár jelentkezett egy készpénzes vevő, aki most 25 millióért elvinné a házat, a bank ebbe nem megy bele. A jogszabályok szerint nem is mehet bele. Hiszen a nyilvántartott, mai árfolyamon 38 milliós hitel fedezetét nem engedi elkótyavetyélni. Majd elkótyavetyéli ő maga. Arra ugyanis lehetősége van, hogy behajtócégnek eladja – akár 10 millióért -, azok pedig ennyiért is továbbadhatják a bank által annak idején 42 milliósra értékelt házat. Ha pedig 10 millióért kel el, majd elkezdenek követelni a családon további 28 millió (38-10) forintot.

A helyzet kilátástalan. Andreáék mindent eladtak, a nagymamához költöztek. Vigye a bank a házat, csak hagyja őket békén. De nem fogja. Életük végégig üldözni fogják őket a fennmaradó tartozásért, amit senki nem töröl el. Életük végégig nem lesz a nevükön semmi, és nem is lehet, mert a bank lecsap rá.

Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy miért csak az adós visel minden kockázatot. Hol a bank kockázata? Egy jelzáloghitelnél miért nem lehet bevezetni azt, hogy az adósság csak az ingatlanig terjed? Ha viszi a bank, nincs több adósság sem!

Nem véletlenül merült fel többször is a magáncsőd intézményének bevezetése. Az Index pénteken azt írta, hogy az NGM nem javasolja a kormánynak a magáncsőd bevezetését. Mire a minisztérium gyorsan kiadott egy közleményt: nem igaz, hogy nem támogatja. A kormánynak még nincs álláspontja a magáncsődről.

A parlament alkotmányügyi bizottsága február végén nyújtott be egy indítványt, amelyben – többek között – felkérik a kormányt, hogy vizsgálja meg a természetes személyek adósságrendezésével kapcsolatos eljárás szabályainak, vagyis a magáncsőd jogintézményének bevezetését. Ez ugyanis az indoklás szerint (a nemzetközi tapasztalatok alapján valójában is) komplex módon tudná segíteni mind a devizahitellel rendelkező adósok, mind a más módon adósságot felhalmozó, fizetésképtelen emberek problémáit. Az indítványban határidő is szerepel: a beszámolót (tehát még egyáltalán nem a törvényt) a kormánynak legkésőbb 2012. augusztus 31-ig kellene benyújtani a bizottságnak.

Hát, gratulálok! Közel 2 év kormányzás után még csak álláspont sincs az ügyben, nemhogy jogszabály. Pedig az MNB is javasolta a novemberi stabilitási jelentésében a magáncsőd bevezetését.  Ez ugyanis megadná a tiszta lap lehetőségét a valóban menthetetlen, de együttműködő adósok számára. Ugyanis úgy tudnának az emberek az erejükhöz mérten fizetni, hogy nem üldöznék életük végéig őket fizetési meghagyásokkal. És nem kellene életük végéig „menekülniük”. Nem maradnának nincstelenek – hiszen a bedőlt adós semmit nem vesz a nevére, nehogy elvigyék -, nem dolgoznának feketén – különben letiltják a fizetésüket, és még adót is fizetnének. Ilyen egyszerű lenne. Csak valahogy nem akaródzik a törvényeket meghozni. Mert vannak ellenérdekelt felek, az pedig úgy tűnik, hogy a döntéshozók közül senkit nem izgat, hogy sokan ebbe szó szerint bele fognak halni.  

A bankok többsége olyan adósra vágyik, akinek magas a jövedelme, jókora megtakarítása van, és még a mostani vérzivataros ingatlanpiacon is kelendő az otthona, illetve ilyent szerez be – derült ki a hitelezési vezetők jegybanki kérdőívre adott válaszaiból. A bankrendszert ugyan már régóta sokan vádolják azzal, hogy így tesz, de eddig maguk ennyire markánsan ezt nem mondták ki. Azt az MNB szakértői is csak találgatják, hogy ez a magatartás a végtörlesztés átmeneti hatása, vagy hosszabb távon is fennmarad.

A bankok jelenleg mindenesetre azzal küszködnek, hogy meglévő hitelállományuk problémáit kezeljék valahogy. Abból pedig akad bőven. Az átlagon nagyot rontott ugyanis, hogy többnyire éppen a jól fizető adósok szabadultak meg devizahitelüktől. A pénzügyi felügyelet adatai szerint a teljes hitelállományon belül a nem problémamentes kölcsönök aránya 2011. október elsejétől az év végére (tehát egyetlen negyedév alatt) a 23 százalék alatti szintről 26,5 százalék fölé nőtt.

Akad, aki azt mondja: örüljön a bank, hiszen visszakapta a pénzét! Hát nem örül. Számára ugyanis az a jó, ha szépen folyamatosan csorognak be a törlesztők, és minél kisebb arányban kell céltartalékot képezni a rosszul fizetők után. Talán a bérbeadással lehetne ezt a legjobban összehasonlítani. Aki bérbe ad valamit (legyen az lakás, autó vagy bármilyen berendezés), nem szorgalmazza, hogy vegyék meg tőle. Annak örül, ha sokan veszik igénybe a szolgáltatást, és jó állapotban adják vissza a cuccot. A bankok a pénzt adják bérbe (felszámítva persze a „bérleti díjat” is).

Most egy csomó „bérpénz” eltűnt a rendszerből, amit nyilván lehetne pótolni, csak hitelezni kellene. A bankok viszont legalább olyan jó adósokra ácsingóznak, mint amilyenek azok voltak, akik kiléptek. Közülük azonban sokan örülnek, hogy szabadultak, így eszük ágában sincs újra eladósodni. Olyan időket élünk, amikor a mezei hitelfelvevők eleve gyanúsak: mire akar ez ilyen nehéz időkben költeni? A bankok tehát – mint az szintén kiderült a jegybanki felmérésből – szigorítanak. A hitelezési vezetők nyilatkozatai szerint az ingatlan értékéhez képest kisebb arányban adnak kölcsönt, alaposabban vizsgálják a jövedelmet, amelyhez képest a korábbinál csekélyebb eladósodást tolerálnak. Emellett a nem annyira jónak talált igénylőknél vastagabban fog a ceruza is (az előbbi hasonlatnál maradva: mintha a trehány vagy megszorultabb bérlő jobban odafigyelne a bérbevett dologra, ha magasabb díjat kérnek).

Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a kapacitásokat (amelyeket esetleg kockázatkezelésre is lehetne fordítani) a végtörlesztés után leköti az árfolyamgát. Az MNB úgy véli, hogy majd akkor kerülhet ismét előtérbe a hitelezés, ha lezárult a védernyő alá jelentkezés határideje.

Ezzel pedig szépen el is telik a 2012-es év (az árfolyamgát alá december 31-ig lehet jelentkezni, de áprilistól emellé jön a referenciakamat és a hiteldíj-plafon, ami tömeges szerződésmódosításokat is generálhat).

Nem mind betét, amit a bankban kaphatsz. És nem is minden pénz védett. Március 1-től kötelező a betétbiztosítás logóját feltüntetni, de ezt nem mindenki teszi meg, sőt néhányan megtévesztően használják.

Mindenki tapasztalatból tudhatja, hogy a banki ügyintéző azt sózza rá az ügyfélre, amit épp felsőbb utasításban kiadtak neki. Nem érdekes, hogy mi lenne megfelelő; ha befektetési jegy eladása a cél, akkor azt adnak el neki. Ha pedig épp a unit linked (befektetési egységhez kötött) életbiztosítás eladását kell növelni, azt kapja a kliens.

Már a Pénzügyi Békéltető Testület előtt is számos, ezt bizonyító megegyezés született. Az egyik esetben az ügyfélnek tőkevédett betétet ajánlottak a bankfiókban 12 ezer euró értékben. A bank szóban közölt tájékoztatása alapján az ügyfél úgy vélte, hogy a betéthez ingyenes életbiztosítást is kapott. Csak jóval később kapcsolt, hogy valójában befektetési egységekhez kötött életbiztosításra beszélték rá. A tájékoztató levélből kiderült, hogy a befizetett összegből különböző címeken levontak 530 eurót, így a pénze ahelyett, hogy gyarapodott volna, csökkent. A befektető ezután igyekezett szabadulni a nem kívánt kötelékből, de nem sikerült. A PBT előtt azután a korábban mereven elzárkózó szolgáltató (miután az eljáró tanács rávilágított a biztosítási kötvényen található ellentmondásokra, továbbá megállapította, hogy a szerződés megkötésekor a kérelmező figyelmét igazolható módon nem hívták fel arra, hogy a bank biztosításközvetítőként járt el, annak ellenére, hogy ezt törvény írja elő) egyezségi ajánlatot tett. Az ügyfél végül beleegyezett, hogy legalább a befizetett 12 ezer euróját visszakapja.

Azonban a PBT sem garancia. Egy ügyfél ugyanis egy éves futamidejű fix kamatozású betétet keresett, de végül egy tőkevédett befektetési alapban kötött ki a pénze. Amint rájött, hogy behúzták a csőbe, reklamált. A bank - hangsúlyozottan „méltányosságból” - lehetővé tette, hogy egy év után a két százalékos visszaváltási jutalék felszámítása nélkül jusson a pénzéhez. Azonban az eredeti befektetés időközben 10 százalékkal lett kevesebb. Hiába bűzlött az egész ügy, mivel a naív ügyfél aláírta a szerződést annak mellékleteivel együtt, a PBT úgy döntött, hogy a kérelmező tisztában volt a Befektetési jegyek visszaváltásának különös feltételeivel, így elutasította a kérelmet.

Március 1-jétől az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) védelme alá tartozó megtakarításokon fel kell tüntetni az OBA emblémáját. Noha ennek épp az lenne a fő szerepe, hogy megkülönböztesse a védett betétet a nem biztosított befektetéstől, több bank kifejezetten megtévesztően használja ezt a „védjegyet”. Egyre több helyen ugyanis akkor adnak akciós kamatot, ha a pénz egy részét befektetési alapba fekteti az ügyfél. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy a befektetési jegyeken bukni is lehet, az nem bankbetét, és az OBA védelme sem terjed ki rá. (Az OBA bankcsőd esetén személyenként és hitelintézetenként 100 ezer eurót fizet.) Van olyan bank, amelyik tehát kiteszi a védettséget mutató logót a mixelt termékre, miközben nem hívja fel a figyelmet arra, hogy a védelem csak a bankbetét részre vonatkozik, a befektetési alapba tett pénzre nem. (Így jár el a K&H Bank, de van ellenpélda is, ugyanis a Raiffeisen felhívja a figyelmet arra, hogy a védelem csak a betétre vonatkozik.) Több helyen pedig még nem is tüntették fel az OBA emblémát, pedig tegnaptól kötelező.