AZ ÉN PÉNZEM

A külföldi számlanyitások elharapódzása sokak fantáziáját megmozgatta. Egyik ismerősöm mesélte, hogy a bankjánál próbált érdeklődni a dologról. Ott lelkesen elkezdték ajánlgatni, hogy tegye pénzét euró alapú alapba, de nyithat devizaszámlát is. Dühöngött. Nem csak azért, mert teljesen félreértették (neki nem a forintban, hanem az egész országban ingott meg a bizalma), azért is, mert megnézte, mennyibe is kerülne neki a számla.

Néhány banknál tényleg elég durván számolják fel a költségeket. Nem egy pénzintézet akad, ahol fizetni kell akkor is, ha pénz érkezik. A következő évben ráadásul kifuttatnak néhány akciót, így a számlák fenntartása drágul. A devizaszámláknál különböző címeken is megsarcolják a magyarországi bankok az ügyfeleket. A fizetési megbízás módosítása 20 eurót is kóstálhat, ha pedig valaki bankinformációhoz szeretne jutni, az már 30 euróba is belekerülhet. A megbízás visszavonásáért, módosításáért 5-10 dollárt is legombolhatnak.

A devizánál általában is jobban észnél kell lenni. A trehány ügyfelek sokszor csak lázas telefonálgatással tudják helyrehozni egy-egy tévedésüket. A forintszámláknál ez többnyire sikeresen hajtható végre és különösen a pénztárcát sem terheli meg. Nem ez a helyzet azonban, ha valaki a nemzetközi átutalásnál vét (ahogy a hozzánk érkezett jelzésekből látjuk, manapság bőven akadnak ilyen tranzakciók). Érdemes koncentrálni az úgynevezett IBAN-számra, ennél ugyanis egy aprócska elírás (aminél a hazai bankszámlaszámoktól eltérően nem is feltétlenül sikít a rendszer) igen sokba kerülhet. Ennek oka, hogy a külföldi bankoknál automatikus a feldolgozás, de ha valami gond van, akkor kézzel kell intézni, amit keményen le is számláznak.

Kedves Honfitársaim, nem lenne mégis jobb maradni a mi kedves forintunknál?

A magyar nyelvű ügyintézést hirdető (meglehetősen rossz feltételeket alkalmazó) ausztriai bankoknál hirtelen megnőtt az ügyfélforgalom.  Akad olyan határmenti pénzintézet, ahol a két ünnep között már minden időpont betelt, annyi magyar jelentkezett be számlanyitásra.

 Nagyon régen olvastam egy novellát. Ködös emlékeim szerint ebben azt írták igen plasztikusan le, hogy a metrón az Ördög csinál mindenféle csúnya és szélsőséges dolgot, egészen addig, amíg az egyik utas azt nem mondja: ezt NEM HISZEM EL! Erre szétrobban a kép, és visszaáll a rend. Na, én mostanában igen sokszor mondogatom ezt, de valahogy még sem változik semmi.

Az országunk már nem köztársaság, a legfőbb bírói fórumot tulajdonképpen kasztrálták, a médiatörvény leple alatt épp az ellenzék egyik rádiós fórumának elhallgattatásán dolgozik a kormányzat. Már hajszál választhat el minket attól, hogy egy kedvenc lovat nevezzenek ki szenátorrá. Jut eszembe, szenátorasszonyunk már van. Erről meg valamiért a nyugdíjpénzek lenyúlása ugrik be. A háromezermilliárd már elpárolgott, most az ország devizatartalékára kacsingatnak. Nem nehéz elképzelni, hogy a lenézett pénzpiac ezzel mit művel majd. Köddé teszi, és a nyomát is elfújja.

Mindez szabadságharcként, némi pökhendi mázzal bevonva és a teljes tudatlanságot feltételező szósszal leöntve tálalják nekünk. Az egyik olvasónk szerint mi (általában a közgazdászok) látjuk teljesen rosszul a dolgokat. Mikor, mely évszázadban szerette az eltérő szokás-rendszerrel, kultúrával rendelkező magyarokat a nyugati vagy az Amerikából diktált külföldi tőke – kérdi. Ő a krisztusi szeretet jegyében úgy látja: az lenne az első feladat, hogy végre merjük felvállalni másságunkat, más emberi habitusunkat. (Levelében nem ez az egyetlen, amit nem teljesen értünk.)

Nos, neki és még biztosan nagyon sokaknak nyilván tetszik az, ami itt történik. „Másságunk felvállalása” viszont kicsit problémás lehet a XXI. században, Európa közepén. Persze meg lehet próbálni. Úgy tűnik, azt hogy ez milyen eredménnyel járhat, egyre többen vélik tudni. Vastag sugárban megindult ugyanis (úgy az IMF távozását követő napokban) az országon túlra azoknak a pénze, akik mindennek, csak nem a leggazdagabbaknak nevezhetők. Ez egyébként abból is látszik, hogy a magyar nyelvű ügyintézést hirdető (meglehetősen rossz feltételeket alkalmazó) ausztriai bankoknál nőtt hirtelen meg az ügyfélforgalom.  Olyan emberek ülnek autóba és viszik ki kis megtakarított pénzecskéjüket, akikről soha senki (még önmaguk sem) feltételezett volna ilyesmit. Akad olyan határmenti bank, ahol a két ünnep között már minden időpont betelt, annyi magyar jelentkezett be számlanyitásra.

Rettegve gondolok arra, hogy az eddigi tapasztalatok alapján mit és miként tett a kormányzat azokkal, akiket ellenállóknak tartott. Új devizaszabályok jönnek, esetleg megpróbálják lezárni a határokat? Vagy a tévelygőknek megengedik, hogy fix árfolyamon átváltva egy állami banknál helyezzék el hazahozott pénzüket, cserébe megkapják az „Ön elfogadható állampolgár” címét?

Utóbbiakat persze tekintse mindenki csak képzelgési képességeim bizonyítékának.  Én amúgy ezeket leírva is egyre litániázom magamban, hogy „nem hiszem el”. Hátha egyszer valaki, valahol meghallja, és varázsütésre visszahozza azt a nem bóvli országot, amire egykor nagyon büszke voltam.

A kormány a bankokat szívatja, azok meg minket. Ha mindenáron végtörlesztenénk, és ehhez hitelre van szükségünk, akkor végre úgy akadályozhatják az egészet, hogy tiszták maradnak a felügyelet szemében. 

Különböző trükkökkel próbálják akadályozni a bankok a végtörlesztést, ennek legegyszerűbb módja az, ha nem adnak forinthitelt. Vagy mégis adnak, csak a szükségesnél kevesebbet. Így széttárhatják a kezüket: mi segítettünk volna, de hát…

A következő történetet egyik olvasónk küldte:

„A hiteltartozásom 25 millió 770 ezer forint 180 forintos árfolyamon. November elején telefonáltam a banknak: tudnának-e hitelt adni, ha 12 millió forintot kifizetek. A bank a hitelt megígérte. November 28-án a fiókban ezt személyesen is megismételték: minden feltételnek megfelelek, jó a fizetés, a lakás értéke is, minden rendben, két-három nap alatt megvan a jóváhagyás, és megkapom a 13,7 millió forintot 20 évre. Amikor hétfőn bementünk szerződni, kiderült: a bank nem adja meg a 13,7 milliót, csak 12,21 milliót, és nem 240 hónapra, hanem 312 hónapra. Indoklás nincs. Valami olyasmit azért mondtak, hogy közben szigorodtak a feltételek.”

Az ügyfél tehát vagy összeszedi a hiányzó 1,5 milliót, vagy hoppon marad. Vészesen közeleg ugyanis a január végi határidő, amit február végéről hoztak előre a múlt héten. Sokat nem tehet az adós, ugyanis a bankoknak nem kötelező forinthitelt nyújtaniuk a végtörlesztéshez. Így egyáltalán nem biztos, hogy találna másik pénzintézetet, ahol elég kölcsönhöz juthatna.

A történet különösen bosszantó lehet még abból a szempontból is, hogy annak idején azért vett fel a család ekkora hitelt, mert nem sikerült eladni a korábbi lakásukat. Miután az elkelt (csak közben nagyot gyengült a forint) a pénzt ott tartották a kölcsönt nyújtó banknál vezetett számlán. Éveken át ott kamatozott, a hitel részleteivel pedig nem csúsztak. (Az igényelt forinthitel havi részlete a végtörlesztés után 100 ezerrel lett volna kevesebb, mint a mai, devizahitel utáni törlesztő.) Így legyél jó adós! És ennyit a pozitív adóslistáról is! Mert hiába vagy a világ legjobb adósa, ha akarnak, megszívatnak.

Várjuk olvasóink történeteit a végtörlesztésről az olvaso@azenpenzem.hu címre.

Egyre többen nem fizetik a hitelüket abban bízva, hogy az állam kihúzza őket a bajból. Mások a teljes pénzpiaci összeomlásra várnak, hátha az elsodorja a tartozásokat is. Rossz hírünk van: az adósság nem vész el.

A PSZÁF legfrissebb jelentéséből az derül ki, hogy nem csak azok nem fizetik a devizahitelüket, akik anyagilag nem bírják, hanem sokan azok közül sem törlesztenek, akik megtehetnék. A magyarázat egyszerű: a kormányra várnak. Egyre nagyobb a nem teljesítő hitelek aránya, és – idézem a felügyeletet –„e tendenciát tovább erősíti a devizahiteleseket segítő intézkedésekkel kapcsolatos várakozások miatt lecsökkent fizetési hajlandóság és a korlátozott portfoliótisztítási lehetőségek”.

A bankok nem szívesen beszélnek a problémáról, nehogy öngerjesztő folyamatként általánossá váljon. Pedig sokan ábrándokat kergetnek arról, hogy majd a kormányunk/cáratyuska/mindenható kisegíti őket. A kormány ugyan kiegyezett a bankokkal, de a devizahitelek forintra váltását és a tartozás egy részének elengedését szigorú feltételekhez kötik. Akik ebbe nem tartoznak bele, az otthonukkal játszanak.

Vannak olyanok is, akik a pénzpiacok teljes összeomlására várnak. Hátha bedől az euró, hátha összedől a magyar pénzpiac is, jön a hiperinfláció, és előbb-utóbb nem lesz forint sem. És ez az egész elsodorja majd a tartozásukat. Rossz hírünk van: tartozás nem vész el. Egy ilyen „világvége” forgatókönyv esetében is csak az történik, hogy a megtakarításunk, az tényleg eltűnik. De a hitel nem. Akkor jönnek az égbe szökő kamatok (a kilencvenes évek elején 30 százalék feletti lakáshitel kamatok voltak), vagy bármilyen új pénznem bevezetésekor arra számolják át a tartozásukat. Csak az akkor jóval több lesz. Ebben „bízni” tehát botorság.

Illúzió, hogy ha deviza helyett forintban lesz a hitelünk, kevesebbet kell majd fizetnünk. Főként akkor, ha ilyen fantasztikus gazdaságpolitikát űz a kormány.

A devizahitelek felfutásának időszakában a bankokkal kötött szerződések finoman szólva is csak az egyik fél érdekeit képviselték, és ez nem az adós volt. A hitel díját úgy változtathatták a bankok, ahogy akarták, mindez pedig szép szakkifejezésekbe burkolva jelent meg a hivatalos papírokon.

Sok választásunk nem volt, vagy kápéban fizettük ki a lakást, vagy olyan hitelszerződésbe mentünk bele, ami lehetővé tette az egyoldalú módosításokat. Akkor kellett volna referencia-kamathoz kötni a kölcsönök árát.

A válságnak és a kormányokon átívelő fantasztikus magyar gazdaságpolitikának köszönhetően elszálló árfolyamok oda vezettek, hogy megugrottak a törlesztőrészletek, és tömegesen váltak fizetésképtelenné az emberek. Volt olyan bank, amelyik tényleg csak a piaci változásokat hárította át, volt, amelyik még azt sem teljesen, és volt, amelyik annyit emelt, amennyit nem szégyellt. Mert a szerződés ezt lehetővé tette számukra.

Jövő év áprilisától azonban már csak referencia kamathoz lehet kötni a jelzáloghitelek árát, így nem lesz mód arra, hogy önkényesen módosítgassák azokat. De arra sem lesz lehetőség, hogy kevésbé emelkedjenek a kamatok, mint a referencia kamat. Mert további hiteldrágulás jön, abban biztosak lehetünk. A kutya sem akar magyar állampapírt venni. Amióta bejelentették a végtörlesztést, 1,1 százalékkal emelkedett a 3 hónapos Bubor (budapesti bankközi kamatláb). A bankok nagy része már ilyen kamatokhoz köti a jelzáloghiteleket, tehát ezek ára ennek megfelelően drágult az elmúlt hónapokban. A hosszú lejáratú, 15-20 éves hitelek egy részénél akár havonta új törlesztőrészletet fizethetünk, ha változnak a pénzpiaci kamatok.

Mert szabadságharc ide vagy oda (nevezheti a kormány aminek akarja), bizony a külföldi tőkétől függünk. Ha az menekül, akkor az égbe szökhetnek az állampapírok hozamai, és vele együtt a mi jó kis forintban tartott hiteleink ára is.