AZ ÉN PÉNZEM

Hiába módosítgatják a baromira átgondolt végtörlesztéses szabályozást, a többség nem tud kiszállni a csapdahelyzetből. Akár deviza alapú hitelt vett fel, akár valóban devizában vette fel, és abban is törleszti a kölcsönt, akár lízingeli a lakását, akár kombinált hitelből vette meg álmai otthonát. Ugyanis NINCS pénze.

A NINCS-re pedig nincs megoldás. Néhány kamuból eladósodó kivételével a többség csak újabb kölcsönből tudná végtörleszteni a devizahitelét. Márpedig a törvénymódosítgatásokból nem lesznek kedvező feltételű forinthitelek.

Egyrészt a bankoknak nem érdeke, hogy ilyet adjanak, másrészt a pénzpiacok ezt nem is engedik. Ami ma elérhető, az 11-12 százalék körüli thm-mel kapható. De mielőtt valaki ennek is megörülne, tudnia kell, hogy gyakorlatilag az összes forint kölcsön a pénzpiaci kamatokhoz igazodik. És akár havonta változhat. Hiába szabadul az ember attól a frásztól, amit az okoz, hogy az árfolyam változása miatt nem tudhatja, hogy mennyit kell majd az adott hónapban fizetnie. Ehelyett kap egy másik frászt. Figyelheti, hogyan alakul a jegybanki alapkamat vagy a 3 havi BUBOR (budapesti bankközi kamatláb).

Márpedig ilyen árfolyamok mellett, amikor 307-308 forint az euró, bizony hamarosan alapkamat emelés jön. És szólok, hogy a 3 havi BUBOR egy hónapja 6,10 százalék volt, tegnap pedig 6,16 százalék. Szóval igenis változott, méghozzá nőtt. Így annak a forinthitelnek is nőni fog a kamata, amit ehhez kötöttek. Méghozzá havonta!

Másrészt, ha mégis úgy dönt valaki, hogy jöjjön a forinthitel, egyáltalán nem biztos, hogy a bank, még ha akar is, hitelt adhat neki. Ugyanis az elmúlt 2 évben szigorodtak a hitelezési szabályok. A hitelfelvevő igazolt jövedelmét kell figyelembe vennie, márpedig a minimálbéres tömegek kiesnek innen. Néhány éve még mondhatta a bank, hogy jó, de van egy vállalkozása, abból is csurran-cseppen valami. Ma ezt már nem mondhatja. Nem azért, mert csúnya, gonosz, hanem azért, mert a törvény nem engedi. Nem fordítható a hivatalosan igazolt jövedelem 30 százalékánál több hiteltörlesztésre. Így fordulhat elő, hogy ha valaki a személyi kölcsönre, hitelkártyára és a folyószámla hitelre együtt 100-120 ezer forintot fizet havonta, akkor sem lesz például 30 ezerre hitelképes. Mert a nem ingatlan fedezetű hiteleknél nincs semmilyen törvényi megkötés (tehát annyit ad a bank, amennyit akar), míg az ingatlan fedezetű hiteleknél a szigorú szabályozás köti a bankok kezét. A többség tehát a jogszabályok szerint ma nem hitelképes, hiába váltana forinthitelre.

Mondjuk egy átgondolt, jó gazdaságpolitika mindenkinek segítene. Például javulna az árfolyam (ez jó lenne a devizahiteleseknek), és csökkennének a forint kamatok (ez pedig a forinthiteleseknek lenne jó). 

Ne ess pánikba! – mondogatom folyvást magamnak. Biztosan nincs semmilyen hiperakármilyen sztráda építése tervbe véve, aminél éppen a mi kis országunk lenne az útban. Követezésképpen nem is akaszthatták ki számunkra elérhetetlen helyre a terveket. Ja, persze, nekünk nem is parancsol senki, mi mindentől és mindenkitől független állam vagyunk, ránk holmi globális cuccok nem is lehetnek hatással.

Idáig rendben. Mégis, miért aggódom folyvást? A jelenlegi gazdasági miniszter, a volt jegybankelnök (Bod Péter Ákos) szerint abban sincs semmi különös, ha a minősítők bóvli kategóriába sorolják az országot. Voltunk már ott, oszt mégis túléltük. Matolcsy György a Heti Válasznak adott interjúban amúgy is pökött a minősítőkre, ők a válság idején leszerepeltek (és tényleg, de valahogy mások mégis hallgatnak rájuk, ami jól látszik például a forint árfolyamán).

Egyre többen sutyorogják a közgazdászok közül, hogy tavaszra elfogy a pénz, egyszerűen nem lesz miből fizetni az orvosoknak, tanítóknak, rendőröknek. Ami a rendőröket illeti: kaptunk egy levelet, amiben egy vállalkozóval közölték, ne is számítson egyhamar pénzre tőlük. A számlát már rég leadta, befizette utána az adót – várta az ellenértéket. E helyett érkezett a levél.

Az állam mindig is csúszva fizetett – legyinthetnénk. A levél tartalma azonban felpiszkálta az amúgy is bennem bujkáló pánik-magot. Türelmet kérnek, mivel „a költségvetési egyensúly megtartása a gazdaság valamennyi szereplőjének közös érdeke”. Ezt a gondolatmenetet pedig ebben az országban sokan ismerjük. Tartsunk ki, hozzunk még egy kis áldozatot, azután minden jobbra fordul!

A költségvetési intézmények spórolása nem egy család számára jelenthet most szegényebb Karácsonyt (nyilván nem egyedül a rendőrség kényszerült ilyen lépésre). Akinek pedig nem fizetnek, maga sem tud a tőle pénzt váróknak fizetni. Ez azonban még mindig a szokásos menet (a körbetartozás egyetlen vállalkozó számára sem ismeretlen.)

A mi közös érdekünk emlegetése, ennek cinikus rögzítése az, ami táplálja pánikomat. Mint dús képzelettel megáldott (megvert?) személy ugyanis, pillanatok alatt számtalan olyan megkötés és lehetőség rémlett bennem fel, amit a „köz érdekében” elvárhatnak még tőlünk.

A vogonok közben mintha közelednének…

Több mint hárommillió autós válthat most biztosítót. Példátlan módon azonban a kötelező díja jövőre biztosan nem annyi lesz, mint amit most kikalkulálnak. Jön ugyanis a baleseti adó, ami egy csapásra elintézi, hogy a verseny miatt évről évre csökkenő kgfb-átlagdíjak emelkedjenek. Az mindenestre most jól látszik, hogy autózni egészségtelen.

Sokan már most háborognak, főként azok, akik balesetmentesen vezetnek, de a tízes bonusnál megrekedtek (ennél nagyobb kedvezmény nem adható). Nem értik, miért kell rájuk egy olyan sarcot kiróni, aminek semmi köze autós létükhöz. Az adót a biztosítók sem értik. Ők ugyanis évről-évre előre meghatározott, több milliárd forintos átalánydíjakat fizetnek a személyi sérülések miatt az egészségbiztosítási kasszának, sőt a nyugdíjalapnak is.

A megoldás pedig egyszerű: semmi köze az egésznek a balesetekhez (csak el kellett nevezni valahogyan ezt a plusz adót), szorosan összefügg azonban magával az egészségüggyel. A baleseti adó kapcsán kevés szó esik arról, hogy az egészségügyben dolgozók vad bérrendezési harcba kezdtek. Ha nem sikerül valamilyen megoldást találni arra, hogy például a kezdő orvosok ne éhbérért, hálapénzre utalva dolgozzanak, akkor könnyen akkora orvoshiány lehet, hogy belekódulunk.

Kell tehát a pénz az egészségügybe. Főként azért, hogy az ingyenesség látszatát, az állam totális gondoskodásának téveszméjét fenn lehessen tartani. Ha én most itt elkezdem követelni (mint teszik azt a szakmában dolgozók régóta – pártállástól függetlenül), hogy határozzanak meg egy alapellátást, és váljanak bizonyos szolgáltatások fizetőssé, sokakban nyilván megkövezésem vágya merül fel.

Pedig gondolkodjunk csak egy kicsit el! Ki kapott ingyenesen kezelést reuma vagy bármilyen mozgásszervi nyavalya esetén? Én az anyukámat hordtam ilyenre, és amíg nem okosítottak ki a rendelőben a többiek, órákig üldögéltünk csak. Azután megtudtuk, kinek mennyit kell adni ahhoz, hogy kissé olajozottabban menjenek a dolgok. Ahogy az ismerősöknél érdeklődtem, senkit sem találtam, akinél ne hasonlóan történt volna minden.

A szakrendelőkben, a kórházakban … mindenütt fizetni kell. Szintén anyukámmal történt, hogy a kórteremben megkérdezték tőle: ki tetszik lenni? (A kérdést csak az inspirálta, hogy vele emberi hangon beszélt az orvos.) Talán mondanom sem kell, hogy heti rendszerességgel fizettem. Ez viszont önmagában még nem lett volna elég. Némi kapcsolati tőke is kellett hozzá.

Azt gondolom, ez utóbbi lehet az egész ügy kulcsa. A döntéshozók (állami vezetőink persze készülhetnek is valamire, mivel magukat már kiemelték ebből a rendszerből, nekik már hivatalosan is jár a különb bánásmód), a hangadók, a neves közszereplők mind bekerülhetnek a kivételezettek közé. Nekik tehát nem igazán érdekük, hogy a szisztéma megváltozzék.

Azok azonban, akik csak nyerhetnének a tisztább viszonyokkal, valószínűleg el sem gondolkodnak az egészen. Sőt! Zsigerből elutasítják még a gondolatát is, hogy „szegények és gazdagok” egészségügye legyen (nem, mintha most nem így lenne). Addig pedig jön a baleseti, népegészségügyi termék-, és még ki tudja, mi mindenféle adó – a hálapénz mellé.

Újabb takarék szállt ki a végtörlesztésből a legjobb ajánlatot kínálók közül. Tíz százalék alatti hiteldíjat most már tényleg csak nagyítóval lehet találni a piacon. A kiszámított mutatók azonban máris változtak.  Könnyen elképzelhető, hogy a devizahitelüket forintra váltók a remélt kiszámíthatóság helyett újra csak gyors változással kénytelenek majd szembesülni a törlesztőjüknél.

A lakossági hitelkamatokat egyre inkább irányadó mutatóhoz kötik – a gazdasági miniszter ígérete szerint rövidesen már a parlament tárgyalhat az ezt kötelezően előíró jogszabályról. Hurrá!! – mondhatják sokan, most végre nem változtatgathatnak a bankok kényük-kedvük szerint, holmi ködös pénzpiaci folyamatokra hivatkozva a kamatokon. Valóban nem, megteszik ezt helyettük maguk a pénzpiaci folyamatok. A végtörlesztéshez közzétett ajánlatokban a hiteldíjat még a jelenleginél alacsonyabb pénzpiaci kamatokkal számolták ki, így azok már mostanra (felfelé) módosultak.

Aki eddig esetleg követte ezt a blogot, láthatta, hogy nem rajongunk fenntartás nélkül a pénzügyi intézményekért. A változtatgatások valóban sokszor esetlegesek voltak, az pedig külön dühítő, amikor kamatesés idején egy bank a helyett, hogy lejjebb engedné hitelesei kamatát, új konstrukciót vezet be. Kedvezőbb kamattal, az új ügyfelek megszerzése érdekében.

Megvizsgálva azonban, mi történt a válság kitörésekor a kamatfronton, jól látszik: a bankok jóval inkább simították, mint gerjesztették a hullámokat. Mikor ugyanis októberre (a Lehman Brothers csődje 2008. szeptember 15-én volt) az irányadó pénzpiaci kamatláb, a Bubor közel egy százalékponttal emelkedett, és a betétekért is majdnem ennyivel többet fizettek a hitelintézetek, a hitelek 0,1-0,35 százalékponttal drágultak. Rá egy hónapra a 3 és 6 havi Bubor majd’ két százalékponttal ugrott meg, a lakáshiteleknél pedig 0,2 százalékponttal ment lejjebb (!) az átlagkamat.

Nyilván nem jótékonykodásból tették ezt. Arra számítottak, hogy csitulnak majd a kilengések. Nem így történt, sőt. Ezután különösen szörnyű volt az ügyfeleknek (akik közül azért biztosan akadtak olyanok, akik a magas betéti kamatokat zsebre tudták tenni), hogy úgy február tájékára mindent a nyakukba kaptak. (Ez főleg a devizahiteleseket érintette, de náluk meg a svájci jegybanki kamatemelést nem árazták be korábban a bankok.)

Most ez egészen másként lesz majd. A referenciakamat nagy varázslata (amire esküszik például a Hiteltársulás, példaként véve egy nagyhiteles – ki tudja, bankjának még milyen egyéb üzleti lehetőséget jelentő – példáját) a pénzügyekben kevésbé jártasaknak jókora meglepetést okozhat. A devizahiteleknél már tapasztalthoz hasonlóan itt is lehet ugyanis fordulónap (a következő periódusra ekkor határozzák meg a kamatot), ami a ma kínált hitelek közül is többnél havonta van. Alkalmazása a bank részéről nem választás kérdése, nincs „türelmi” idő, hogy majd csak rendeződik minden – az átárazás automatikus.

A „vérzivataros” 2008. végi időszakban ez októberen belül 3,87 százalékpontos eltérést hozott (ekkora volt a  a referenciakamat havon belüli mozgása). Akinek van hitele, gondoljon bele: ekkora kamatkülönbség a szomszéddal (a másik, szerencsésebb napon forduló sorstárssal) szemben, milyen érzéseket kelthet benne. A válságok pedig, úgy tűnik, folyamatosan jönnek, mennek (ha nem is ekkora mértéket elérve).

Én nem vagyok a referenciakamatok ellen (éppen ellenkezőleg), de ha működésük nem válik a jelenleginél sokkal szélesebb körben ismertté, akkor borítékolható, hogy a forinthitelekben is sokan keserűen csalódnak. Akkor vajon, kinek a vérét kívánják majd?

Több százezer tanácstalan devizahiteles keresi a megoldást a végtörlesztéshez. A bankoknak nem érdeke, hogy az ügyfél 180 forintos svájci frankon kifizesse a tartozását, hiszen nagy a bukta rajta. (Ma 246 forint a svájci frank.) Igaz, a törvény kötelezi őket, de a többség úgysem tud előrántani több milliót a zsebéből, így marad a kiváltó forinthitel.

A bankok egy része nem túl kedvező feltételekkel kínálja a végtörlesztéshez a hiteleit, esetleg a saját, számára legjobb ügyfélkörének ad csak kedvező kamatokat. De jó pár bank (CIB, Unicredit, K&H) még mindig nem ad semmiféle kölcsönt a hitelkiváltáshoz az ügyfeleinek. Ráadásul az emberek más banknál is nehezen találhatnak hitelt, ami esetleg kedvező lenne, hiszen ezeket nem reklámozzák. Maradnak a valós és álügynökök.

A törvény tiltja, hogy közvetítők vegyenek részt a végtörlesztésben, így a hitelközvetítőknek csak egyéb trükkök alkalmazásával éri meg a kölcsönök ajánlgatása. Segít a hitel kiválasztásában, ezért nem kap jutalékot, de más termék, például egy biztosítás hozzákapcsolásáért már igen. Így meg tudja keresni azt, amit elveszít a hitelközvetítési jutalékon.

De itt vannak az álügynökök is. Rendszeresen megjelennek a segítségre szorulók háza táján és adósságrendezést vállalnak nem kis összegért. A végén nem csak a hitelt nem kapja meg, aki igénybe veszi őket, de lecsúszik a végtörlesztés határidejéről, és a pénztárcája is könnyebb lesz.

Sokat segítene, ha végre nálunk is elterjedne a független pénzügyi tanácsadás, amikor az ügyfél fizet a tanácsadónak, aki az ügyfél érdekei szerint ad tanácsot, és választja ki a megfelelő kölcsönt. Ha kell, el is intézi helyette a hitelt, persze pénzért. Ahogy most a hitelközvetítő is teszi. Csakhogy a közvetítő ma a banktól kap pénzt, amit az az ügyféltől beszedett pénzből fizet. Így függetlennek nem nevezhető a tanácsa.