AZ ÉN PÉNZEM

A siófoki Don Quijote-val (ahogy több helyi jogász is nevezi Léhmann Györgyöt) készült televíziós interjút a netről több mint százezren töltötték le. Az ügyvédhez naponta 200-300 bajban levő devizahiteles fordul, kétszáz per pedig – tudtuk meg tőle – már el is indult.

Alighanem nagyon sokan vannak, akik tudják, mire is alapozza a siófoki jogász keresetét. Abban azonban nem vagyunk biztosak, hogy a jelentkezők valóban felmérték a kilátásokat. Az ugyanis remekül hangzik, hogy az Európai Bíróság április végi ítélete szerint „amit a bankok eddig tettek, az törvénytelen, semmis” (ezt állította Léhmann abban az ominózus interjúban). Valójában azonban egyáltalán nem ilyen egyszerű a helyzet.

A luxembourgi ítélet ugyanis a Pest Megyei Bíróság kérésére a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóságnak (NFH) az Invitel ellen indított közérdekű keresete miatt született. A távközlési cégnél azt támadták meg, hogy a hűségnyilatkozattal kötött szerződéseknél új díjat vezetett be. A pénzügyi felügyelet és a banki jogászok is úgy látják: más szektorról, és arról is másként szól az ítélet, mint ahogy azt Léhmann értelmezi. (Siófokon egyébként megtudtuk, hogy az ügyvéd perben áll az önkormányzattal és szinte minden hatósággal is, mert sok minden eltérően értelmez, mint mások.)

Elgondolkodtató viszont (hogy még egy csavart vigyünk a történetbe): portálunk több olyan devizaadósról is tud, akiknek – tarsolyukban az ügyvédi munícióval – bankjukat megkeresve sikerült kedvező különalkut kötniük. Az sem mellékes, hogy a banki szerződések megítélésénél egyre többször bukkan fel a Polgári Törvénykönyv (ezt elővette már a PSZÁF mellett működő békéltető testület is), vele együtt pedig a felek együttműködési kötelezettsége és a szerződés tisztességtelenségének kérdése. Aki vett fel devizahitelt, az maga is meg tudja ítélni, hogy utóbbi pontok mennyire érvényesültek a bankkal való viszonyában.

Akkor nosza, perre! – mondhatnák most sokan. Akad azonban további megfontolandó szempont is. A siófoki Don Quijote ugyanis (mint az el is várható egy gáncstalan lovagtól) csupán költségei fedezésére kér összesen háromezer forintot a hozzá fordulóktól. Tőle tehát nem igyekszünk óvni senkit (mint azt tettük már más, sokszor a kiszolgáltatott helyzetet saját zsebre kihasználó ügyvédeknél). A per azonban így sem mentes a kockázattól. Ha valaki ugyanis veszít, a bíróság a perérték hat százalékát terheli rá költségként (amire az ügyvéd maga is felhívja a figyelmet).

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Léhmann által indított ügyek csak a hitelterhek töredékére vonatkoznak (perértékként viszont a teljes kölcsönösszeg szerepel).  Ha a bíróság kimondja, hogy a bank nem az indokolható mértékben drágította a devizahitelt, akkor még hosszú huzavona kezdődhet arról, hogy a végrehajtott kamatemelés (márpedig ilyent a válság hatására mindenki tett) mennyire fogadható el. A svájci irányadó kamatszint (amire Léhmann hivatkozik, és ami ténylegesen a töredékére esett ebben az időszakban) ugyanis csak az egyik tényező.

A normál szintnél alacsonyabb minimálbért kaphatnak majd az új munkaügyi szabályozásnak köszönhetően a pályakezdők, illetve a lemaradó régióban dolgozók. Akadnak, akik ezt az esélyegyenlőtlenség újabb szép példájának tekintik, míg mások a foglalkoztatás növekedését várják tőle. A dolog, ha nem kellő gonddal vitelezik ki, első ránézésre is (további) zavarokat okozhat a munkaerőpiacon. Például azzal, hogy a legális foglalkoztatói körben cserefolyamatot indít el (az olcsóbb alkalmazottak kiszorítják a drágábbakat).

A minimálbér jelenlegi nagysága és az intézkedés hatásainak áttekintése is megérne egy misét, de én most elsősorban nem ezzel szeretnék foglalkozni. A Tékozló Homáron valaki azt panaszolta, hogy nem enged adóstársat cserélni a Raiffeisen (megjegyzem, ez más banknál is elég reménytelen vállalkozás). A beíró tippeket kért, hogyan mászhatna ki helyzetéből (elvált, de a bank régi párja helyett nem engedi beszállni a hitelhez az újat). Megemlítette viszont, hogy két éve minimálbért kap. Vesztére. A több mint száz komment többsége ugyanis azzal foglalkozott, adócsaló-e a posztoló.

Számomra meglehetősen gyomorfogató módon hasad a magyar társadalom ennek a kérdésnek a megítélése mentén (is). A „hivatalos” munkaviszonyban levők utálkoznak a vállalkozókra. Közben el sem tudják képzelni, hogy akadnak, akik ténylegesen ilyen keveset keresnek. Arról pedig végképp elfeledkeznek, hogy sokan nem jókedvükből tudnak csupán a minimálbérről papírt felmutatni (erről magam is mesélhetnék). A vállalkozásoknál pedig bizony van olyan helyzet, amikor még a muszájból kifizetett bérminimumot és persze annak közterheit sem képes a cég kitermelni. Nyilván, akik mégis próbálkoznak, azt vagy a szebb jövő reményében, vagy kínzó szükségből (álláslehetőség azért nincs olyan sok) teszik.

Valaki mesélte, hogy amikor a könyvelőjénél megjegyezte, hogy nincs mit elszámolni, mert nem érkezett a negyedévben bevétel, az ellenségesen megjegyezte: ez úgyis csak mellékjövedelem magának. Történetesen az illető éppen elveszítette a fő bevételi forrását. Mint keserűen megjegyezte, erről nem is szólt. Minek? Ha az, akivel valamilyen szinten egy hajóban evez (a könyvelőnek a működő cégekből van bevétele), így áll hozzá, akkor felesleges a további szó.

Az árnyalt megközelítés egyébként sem divatos. A korkedvezményes nyugdíj megszűntetésére az egyik ismerősöm azt mondta: mit hőzöngenek, én sem mehetek hamarabb nyugállományba! Az illető pénzügyi felsővezető volt, aki úgy vélte, ő is dolgozik annyira keményen, mint például egy bányász vagy járőr. Sokaktól hallottam olyan véleményt (a kommentekről nem is beszélve), hogy a rokkantnyugdíjas mind visszaél az állam „jóságával”, a szociális ellátást igénylők ügyeskedők… Lépett is a kormány. Nem egy intézkedésnél jól látszik, hogy figyeltek a közhangulatra. Legalábbis azokra, akik elég hangosak, mert nem azzal vannak elfoglalva, hogy valahogy túléljenek.

Mindez szépen illeszkedik ahhoz a gazdaságpolitikához, ami az úri muri visszahozását célozza. (Oligarchákkal, a tehetősebbeknek kedvezéssel, a munkáltatók szempontjainak erőteljesebb érvényesítésével – hogy visszatérjek az új Munka törvénykönyvére –, és akkor a horthysta eszményképet még nem is említettem.) A társadalom pedig az irigykedéssel, a gyűlölködéssel ehhez még akkor is asszisztál, ha ezzel nincs is tisztában.

Hiába kötsz utasbiztosítást külföldi utazásra, ha az apróbetűkből nem készülsz fel. Hoppon maradhatsz.

Tegye fel a kezét, aki utasbiztosítás megkötése előtt el szokta olvasni a szerződési feltételeket. Vagy legalább az indulás előtt. Pedig kellene. Nem mindegy ugyanis, hogy pontosan mire és mennyit fizet a biztosító.

Már 5200 forintért is köthet utasbiztosítást egy négytagú család 8 napos, 7 éjszakás európai nyaralásához, de ennek ára 31 ezer forintig is elmehet. A különböző díjú biztosítások más-más szolgáltatást nyújtanak: jelentős az eltérés abban, hogy mire mennyit fizet a biztosító. A legolcsóbb csomag legfeljebb 2,7 millió forintos orvosi ellátást térít és 130 ezer forintos poggyászbiztosítást takar, míg a legdrágább 150 millió forintig állja a betegség vagy baleset miatti orvosi ellátást, a poggyászbiztosítás pedig 340 ezer forintig fizet, halál esetén pedig 8 millió forintot ad. De már a 6 ezer forintos árfekvésű családi csomag is 5 milliós orvosi költséget tartalmaz, míg a 7 ezer forintos csomag 8 milliósat.

Ma már gyakorlatilag minden biztosító legalább 2-3 csomagot kínál az utazóknak. Ugyanakkor a „fapados” változat legfeljebb a környező országokba lehet jó, de már ott is kevésnek bizonyulhat, míg bizonyos országokba látogatva soha nem szabad az olcsó csomagok közül választani. Az USA-ban 800 dollárnál kezdődik a számla, ha kórházba kerül valaki, egy combnyaktörés ellátása 80 ezer dollár körül alakul.

Sokan gondolják úgy, hogy Európában utazgatva jó nekünk az Európai Egészségbiztosítási Kártya. Ez azonban csak az orvosilag szükséges ellátások esetében fedezi a költségeket, ráadásul ugyanazokat a díjakat kell kifizetni az orvosi szolgáltatásra, mint a helyi lakosoknak. És csak a helyi TB által finanszírozott egészségügyi intézményekben jó. Márpedig az a jellemző, hogy egy nyaralóhelyen magánorvosokat lehet csak fellelni.

Kápé is kéne

A biztosítók szeretik elmondani, hogy ők állják a számlát, elég bemutatni a biztosítási kötvényünket, ez azonban sokszor csak utólag igaz. A kisebb betegségeknél a magánorvost egyáltalán nem érdekli a kötvényünk, ő elkéri a 30-40 euróját (vagy többet), viszont számlát ad, amit majd itthon kifizet nekünk a biztosító. A nagyobb kórházi ellátásoknál azonban valóban a biztosító fizet. Viszont!

Általában benne van a szerződési feltételekben egy összeg – kb. 1000 euró, de ez eltérő lehet -, ami fölött már bele kell egyeznie a biztosítónak is a kezelésbe. Ha elmulaszt vele konzultálni az ügyfél, akkor nem fizet. Az persze már más kérdés, hogy ha valaki balesetet szenved, és már kommunikálni is tud az ellátása után, honnan fogja tudni, mikor érte el az ellátás a felső határt, és mikortól kell a biztosító beleegyezése. Kérdés az is, hogy mikortól tartja az ügyfelet alkalmasnak a biztosító a telefonálásra és az egyeztetésre.

Mint korábban megírtuk, az AXA Biztosító nem fizette ki egyik balesetet szenvedett ügyfele kórházi ellátását, mert csak a baleset után 3 nappal telefonált a biztosítójának. Bár a Pénzügyi Békéltető Testület az ügyfélnek adott igazat, a biztosító nem fizetett. Épp a teljesíthetetlen feltételek miatt a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) azt tervezi, hogy közérdekű keresetet nyújt be az AXA Biztosító ellen, hogy az ügyfelek érdekeit súlyosan sértő kitétel kikerüljön a szerződési feltételek közül.

Határidő, kizárás

Találtunk olyan általános szerződési feltételt, amelyben ez áll: ha egészségügyi ok miatt vesszük igénybe az utasbiztosítást, akkor „48 órán belül írásban tájékoztatni kell a biztosítót” azért, hogy egy bizalmi orvost is bevonhasson a kár értékelésébe. „A 48 órán belüli bejelentés elmulasztásával az ügyfél automatikusan elveszíti a kártérítési igényét.”

A biztosítók szerint célszerű az utasbiztosítási kötvényről letépni annak számát és a biztosító elérhetőségét tartalmazó részt, és azt az okmányaink között tartani. Így ha baleset ér minket, azt megtalálják a kórházban, és fel tudják venni a kapcsolatot a biztosítóval. Az ügyfélnek pedig akkor kell biztosítóját hívnia, ha azt az állapota már megengedi. Mindenesetre, ha biztosra akarunk menni, akkor kórházi ellátás során azonnal telefonáljunk. Inkább zaklassuk a biztosítót, hogy biztosan fizessen. (Egy tengeri sün tüskéje miatti egészségügyi ellátás miatt azonban még nem kell telefonálni.)

Poggyászkár esetén is tisztában kell lenni a feltételekkel, amikhez a biztosító a fizetést köti. Ha repülőgépen veszítik el a csomagunkat, akkor az érkezéskor jegyzőkönyvet kell felvetetni a reptéren, amiben fel kell sorolni, mit tartalmazott a poggyász. Ha csak késik a bőröndünk, annak átvételéről külön igazolást kell kérni, mert a késés hosszától függően téríthet a biztosító. Ha pedig ellopják a csomagjainkat, rendőrségi jegyzőkönyv szükséges ahhoz, hogy a biztosító fizessen.

Mi az extrém sport?

Több amatőr sportot is kizárnak a biztosítók a szerződéskötésből (természetesen profi sportolást az utasbiztosítás nem fizet), ezekre külön díjért lehet csak szerződni. Így például a búvárkodás van, ahol 40 méteres merülésig belefér a szerződésbe, van, ahol erre egyáltalán nem fizetnek. Kérdőjeles még a rafting, ami néhány helyen belefér a normál biztosításba is. Ugyanakkor minden biztosító kizárja az autó-motor sportot, a hegymászást, a barlangászást, a jetskizést és a parasailinget (ezeknél elő szoktak fordulni súlyos és halálos balesetek). Az így szerzett sérülés ellátását tehát nem térítik.

Szeretnéd, hogy a munkaadód mondja meg, hova tedd a pénzed? A kormány tudja, mi a jó neked. Nem érted?

A kormány azt szeretné, hogy minél többen vásároljunk állampapírt: kötvényt, Kamatozó Kincstárjegyet, Takarékjegyet, diszkontkincstárjegyet. A cél az, hogy vegye már meg valaki itthon is azt a fránya állampapírt, ne csak a külföldiek. Ugyanis a magánnyugdíjpénztárak mellett (amiket ugyebár kinyírtak) más hazai vásárlók is eltűntek a piacról. Tehát gyakorlatilag csak a külföldiek veszik és finanszírozzák a magyar államadósságot. Jöjjön tehát a lakosság, vegyen a hétköznapi ember állampapírt!

Ehhez marketingkampányba is kezdtek, az elkészült első reklámfilm üzenete az, hogy a magyar állampapírok vásárlása nem csupán üzlet, hanem az összetartozás kifejezése is. Kíváncsi vagyok, hányan rohannak felajánlani megtakarításukat az államnak az összetartozás boldog érzéséért. (Biztos van ilyen, egészségére!)

Nem is rossz!

Ha valaki nem harap a közösséghez tartozás élményére, az elérhető hozamok miatt mégis elgondolkodhat az állampapírok vásárlásán. Biztonságos befektetésként ugyanis egész jól hozhat. Az inflációkövető, 3 és 5 éves lekötésű Prémium Magyar Államkötvény 9,5 százalékos éves kamata veri a bankbetétekét. Azokra a kamatokra gondolok, amikhez nem kapcsolnak mindenféle trükkös és kacifántos feltételt a bankok, és amiknél nem derül ki a végén, hogy csak a pénz felére-harmadára jár a magas kamat. Jelenleg az Erste Bank adja a legtöbb, 9 százalékos kamatot 12 hónapos lekötésre, de csak a bankba érkező új pénzekre szól az ajánlat. Új pénzekre több bank is kínál 8 százalékot, a régi ügyfeleknek azonban csak a CIB adja meg ezt a kamatot. Tény, hogy ha Prémium államkötvényt veszünk, és a 3 vagy 5 év múlva történő lejárat előtt akarunk a pénzhez jutni, akkor ennél kisebb lesz a hozamunk. Ugyanis a Magyar Államkincstár (MÁK) fiókjaiban jellemzően a nettó árfolyamnál 2 százalékkal kevesebbet fizetnek érte (plusz a felhalmozott kamat). Egy januárban vásárolt Prémium államkötvényt, ha ma visszaváltanánk, akkor körülbelül 4,2 százalékra jönne ki az éves hozam. Ez  valamivel kevesebb, mint a legjobb betéti kamatok, de nem rossz teljesítmény, ha azt nézzük, hogy sokszor semmit vagy alig valamit fizet egy-egy bank betétfeltörés esetén (amikor lejárat előtt vesszük ki a pénzünket).

A Prémium államkötvény inflációkövető, évente változik a kamata. A 3 éves futamidejű 2015. március 19-én jár le, a kamatot évente egyszer változtatják. Minden évben a januári 12 hónapos inflációt (az idén 5,5 százalék volt) fejelik meg 4 százalékponttal, így az első évben 9,5 százalék a kamat. Az 5 éves futamidejű 2017. március 5-én fut ki, a kamat pedig az első évben ugyancsak 9,5 százalék. Igaz, hogy nem tudhatjuk, hogyan alakul az infláció, tehát bizonytalan a későbbi évekre a kamat, de ha elszaladna a pénzromlás, a befektetésünk biztos, hogy e felett hoz majd.

Rövidebb távra

Érdemes tehát inkább olyan állampapír vásárlásán gondolkodni, amit nem akarunk a lejárat előtt visszaváltani. Az egyéves futamidejű Kamatozó Kincstárjegy8 százalékos kamatot ad, a hozamunk azonban legfeljebb 7,91 százalék lehet. Ugyanis a jegyzési időszak előbb kezdődik és ér véget, mint a futamidő indulása, tehát akár egy hétig is kamat nélkül áll a befektető pénze. Ez az állampapír a legjobb banki betéti kamatokkal is versenyképes. A leginkább talán ennek a papírnak a 6 hónapos változata, a Féléves Kincstárjegy veszélyezteti a bankbetéteket. Ennek kamata 7,5 százalék, az elérhető éves hozam legfeljebb 7,34 százalék. Akciós betéti kamatokkal ugyan elérhetünk évi 8-9 százalékot is 6 hónapos lekötésnél, de csak a CIB és a Volksbank ad ennél többet, ha nem új pénzt visz valaki a bankba. Az előbbi 7,85 százalékot, az utóbbi 8 százalékot fizet akciósan a féléves lekötésre. (A legfrissebb betéti kamatok kalkulátorát itt találja.)

A lakosság körében Kincstári Takarékjegy a legnépszerűbb, ebből 240 milliárd forintot tartottak az emberek április végén. Nem véletlenül, hiszen a Prémium államkötvénnyel szemben széles körben elérhető, a Magyar Posta hálózatában lehet vásárolni. Márpedig az elérhetőség fontos dolog. Egy éves lekötésre 7,75 százalékot fizet, ami jellemzően magasabb, mint a 6-7 százalékos betéti kamatok. A Kincstári Takarékjegy az első 3 hónapra nem fizet semmit. Ezt követően azonban már akkor is ad kamatot, ha a lejárat előtt akarja valaki visszaváltani. A kamat a lekötési idővel együtt nő, így a negyedik hónapban még csak 5,25 százalékos éves kamatot lehet elérni (ami ugyancsak versenyképes a bankbetétekével), tíz hónap után pedig 7 százalékos éves kamat jár.

Nehezen elérhető

A legnagyobb gond befektetői szempontból az, hogy az állampapír vásárlása macerás. Először is igen gyér a MÁK fiókhálózata, főleg országosan vizsgálva. (A 19 fiók adatait a MÁK honlapján jelenleg itt nézheti meg.) Van, amit persze bankban is vehetünk, de az államkincstárban épp az a pláne, hogy díjmentes a számlanyitás és nem kell fizetni a számlavezetésért sem. (Nem véletlenül kapnak agyvérzést ettől a bankok.) Persze, ha már nyitottunk számlát, akkor interneten vagy telefon is adhatunk-vehetünk állampapírt, de a befektetésnek ez a módja még egyáltalán nem elterjedt a lakosság körében. Ráadásul az ÁKK honlapján egy nem kellően tájékozott befektető aligha kap kedvet az állampapír vásárlására, az ugyanis egyáltalán nem ügyfélbarát. (Finoman fogalmaztam, egyszerűen pocsék, de már tervbe vették a változtatását.) Még a postákon kapható Kincstári Takarékjegy érhető el a legszélesebb kör számára, és illik bele leginkább az emberek befektetői szokásaiba.

Született tehát április elején egy kormányrendelet arról, hogy milyen lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy a lakosság minél több állampapírt vegyen. Így növelnék a fiókok számát, például az okmányirodák, kormányablakok bekapcsolásával, fejlesztenék a webes értékesítést.

Nem „kötelező”

A tervezett intézkedések között megtalálható: lehetővé kívánják tenni, hogy a közszféra dolgozói a munkáltatójukon keresztül vehessenek állampapírt. Ez lehet szép kezdeményezés, de valamiért bennem rossz érzést kelt, amikor egy munkaadó (jelesül az állam) ajánlgatja egy neki dolgozó, a megélhetésében tőle függő dolgozónak, hogy hova tegye a megtakarítását. A rossz érzést csak erősítik bennem az elmúlt hónapokban a közvetlen környezetemben tapasztaltak, közeli és távoli ismerőseim történetei. Így például nagyon sokan azért nem maradtak a magánnyugdíjpénztári rendszerben, mert a munkaadójuk közvetlenül vagy közvetve az állam, és úgy érezték (éreztették velük), ha maradnak a magánnyugdíjpénztárban, az állásukat veszítik el. Ők soha nem felejtik a rendszer által elszipkázott több millió forintjukat. Mert balgán azt gondolták, az az övék. Mint ahogy a fizetésükről is azt gondolják.

Kötelesek a bankok és a biztosítók együttműködni velünk, ez nem kegy a részükről. Ez a tanulsága a Pénzügyi Békéltető Testület legújabb esetének.

„Nem is lett volna kötelességünk, hogy a szerződés módosításáról tárgyaljunk az ügyféllel” – panaszkodott nemrég egy bank vezetője nekünk amiatt, hogy a végén azért meszelte el őket a felügyelet mellett működő Pénzügyi Békéltető Testület (PBT), mert gyakorlatilag az ügyfelet megkárosító módosítást nyomtak le a hitelétől szabadulni akaró ember torkán. A panasz szívből jött, komolyan gondolta a vezető, hogy ők már akkor jót tettek az ügyféllel, amikor szóba álltak vele. Márpedig ideje lenne változtatni ezen az általános hozzáálláson. Ha másként nem megy, akkor majd a törvény fogja rákényszeríteni őket.

A PBT ugyanis legutóbb egy biztosítós eset kapcsán mondta ki a Ptk. egy passzusára hivatkozva: a felek a szerződés teljesítésében együttműködésre kötelesek. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az ügyfélnek kell mindent megtenni, hogy betartsa a leírtakat, hanem a banknak vagy biztosítónak is. Ebbe beletartozik az is, hogy ha én, mint ügyfél hozzájuk fordulok, hogy teljesíteni tudjak, akkor kötelesek velem szóba állni.

Generali a fekete bárány

Tanulságos egyébként maga a biztosítós eset, amely kapcsán előjött az együttműködési kötelezettség. A Generalinak ugyanis ismételten sikerült megerősítenie a biztosítókról általánosan elterjedt sztereotípiát; amíg az ügyfél fizet, addig minden rendben, de ha neki kell fizetnie kár esetén, akkor jönnek a problémák. Pedig az utóbbi időben már kikérték maguknak a biztosítók, ha azt feltételezte róluk valaki, hogy így bánnak az ügyfelekkel. A PBT mégis másodszor nevezi meg a Generalit, mint nem együttműködő céget, és tesz neki ajánlást, hogyan „viselkedjen”.

Tudni kell, hogy bárki a PBT-hez fordulhat, aki panaszával már megjárta a bankját vagy biztosítóját, de nem jutott vele dűlőre. Nem meglepő módon a testület előtt már hajlandóak egyezkedni a cégek az ügyféllel, és általában megszületik a megállapodás. Míg a megegyezések esetében a bankok és biztosítók neve nem kerül nyilvánosságra, a PBT ajánlását nem teljesítők neve napvilágra kerül. (Korábbi posztjaink a PBT eseteiről itt és itt olvashatóak.)

A Generali most egy jégverés után nem akarta kifizetni a nádtetőt ért kárt, az első esetben -amikor a PBT közhírré tette a nevét - egy tűzkárnál jött elő különböző kifogásokkal. Bár a kár felmérésekor megállapították a jégverés okozta rongálást, később különféle kifogásokkal jöttek elő, miért is nem fizetnének. Először azt találták ki, hogy nem a jég okozta a kárt. Erre a pórul járt ügyfél megküldte nekik az Országos Meteorológiai Szolgálattól a hivatalos adatokat arról, hogy ott tényleg volt jégeső. Aztán azzal jöttek, hogy az előírt karbantartással elmaradt az ügyfél. A kitartó (és a határozatban leírtak alapján akkoriban még türelmes) panaszos erre dokumentumokkal is igazolta, hogy a kár bekövetkezte előtt hat évvel teljes körű felújítást végeztetett a nádtetőn. A munkát elvégző szakértő álláspontja szerint a nádtetők átlagosan 8-10 évenként szorulnak felújításra. Erre a biztosító már nem fárasztotta magát azzal, hogy új kifogást keressen: egyszerűen további indoklás nélkül újra visszadobta a kárigényt.

A PBT előtt persze megkezdődött az alkudozás. Először a biztosító „méltányossági alapon” a felújítási munkák 20 százalékát fizette volna, aztán adott volna 40 százalékot is. A kárvallott ügyfél a kifizetett javítási költség 75 százalékát, valamint az OMSZ-től a jégesőre vonatkozó adatszolgáltatás kapcsán kért vélemény költségét kérte megtéríteni. A PBT pedig neki adott igazat.