AZ ÉN PÉNZEM

Az állam azt szeretné, hogy minden az övé legyen, mindenki tőle függjön, és persze ennek megfelelően mindenki kussoljon is.

Fokozatosan, óvatosan (azt hiszik, senki nem veszi észre?) teszi be az állam mindenhova a lábát, mint a mesében a farkas. Most a szociális törvények módosításában akarják elérni, hogy a gyermekvédelmi kedvezményekre visszamenőleges hatállyal is vonatkozzon az, hogy Erzsébet-utalványban fizethetik.

A szociális államtitkárság sokat vitatott elképzelése módosító javaslat formájában kúszna be a törvényekbe. Eszerint az önkormányzatok dönthetnek arról, hogy ha a rendszeres szociális segély meghaladja a 10 ezer forintot, ebből ötezer forintot Erzsébet-utalvány formájában fizetnek-e ki. Akadnak azonban a javaslatban további pontok is. Lényeges (bár az elképzelések, pontosabban a szakértői vélemények között már felbukkant) változtatás lenne, hogy az Erzsébettel ezentúl tanszereket, iskolai cikkeket, ruhákat is lehetne vásárolni. Nyilván az állam által gondosan kiválasztott helyeken.

Az Erzsébet kiterjesztését az idézett javaslat a rendszeres gyermekvédelmi kedvezmény felhasználásánál tartalmazza. A rászoruló gyermekeknek és családjuknak eddig ezen a címen évi két alkalommal gyermekenként 5800 forintot adtak. A kedvemény várható  összegéről az új (a parlamentben egész héten tárgyalt) költségvetésben döntenek majd. (Vajon, miért nem gondoljuk, hogy az összeget emelni fogják?) Ha pedig valaki abban reménykedne , hogy mivel neki már odaítélték ezt a kedvezményt, továbbra is számíthat arra, hogy az készpénzben érkezik, az egyik passzus lehűtheti. A bizottság ugyanis arra is ügyelt, hogy a törvényben szerepeljen a visszamenőlegesség. A most születendő rendelkezéseket ugyanis a 2012. augusztus elseje előtt megállapított gyermekvédelmi kedvezménynél is alkalmazni kell.

„Bözsikével” az is a baj, hogy csak baráti helyeken használható, a legtöbb üzletben nem. Éppen a családügyi és szociális bizottság javasolja ezeket a módosításokat, miközben az itt ülő képviselőknek lenne az a feladata, hogy a legelesettebbeket támogassa, ne jöjjön létre olyan jogszabály, ami a szegénységben élőket még rosszabb helyzetbe sodorja.

Az állam nagyon szeretné megmondani, mire és hol költsük el a pénzünket. Sőt, még azt is megmondaná, hol tegyük félre a megtakarításunkat. Érdemes emlékezni arra: április elején született kormányrendelet arról, hogy milyen lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy a lakosság minél több állampapírt vegyen. A tervek szerint a közszféra dolgozóinak lehetővé kívánják tenni, hogy munkáltatójukon keresztül vehessenek állampapírt. Attól tartunk, ebben az esetben a döntés „szabadsága” nagyban függhetne attól, ki a munkahelyi vezető, és ő milyen instrukciókat kap. Elég egy túlbuzgó vezető, a megfélemlítés légköre, és sokan úgy érzik majd: kötelező az állampapír-vásárlás. A fizetés egy része állami adósságlevélben, a segélyek és juttatások pedig állami utalványban testesülhetnének meg. 

És persze a sorba tartozik még az állami mobilszolgáltató is, de folytathatjuk az állami bankkal, ami majd (haha) fellendíti a gazdaságot, ha már a gaz bankok (épp az állami beavatkozások miatt) nem akarnak hitelezni. Legyen tehát minden állami – mint a rendszerváltás előtt, amiből menekültünk -, az életünket minél mélyebben hassa át állam bácsi, hisz ő „gondoskodik rólunk”.  Lehet azt hinni (én nem tenném), hogy ez jó így. Azonban mindennek ára van. Aki az államtól függ, azt alapjogaitól foszthatják meg. Vége a szólásszabadságnak, az állampolgár jól gondolja meg, kit és hogyan kritizál, a tüntetést pedig felejtse el. Személyes tapasztalatom a közelmúltból: alig 2 hónapja tüntettünk gyerekeink iskolájáért. Az önkormányzati dolgozókat megfenyegette a polgármester. Csak finoman, de az is elég volt. Közölte: senkit nem akar látni a tüntetésen a munkatársak közül. (Megjegyzem, a tüntetés nem a polgármester, hanem a kormányhivatal döntése ellen szólt.) Aki a kormányhivatal döntése ellen emelt szót nyilvánosan, már nem dolgozik az önkormányzatnál, a munkatársak pedig még csak érdeklődni sem mernek utána. Ezek után senki nem ment el az önkormányzati dolgozók közül a tüntetésre, ott voltak azonban a házastársak és a gyermekeik. A munkahelyük megtartásáért lemondtak egyik alapjogukról. Ezt akarjuk?

Egyre többen perlik bankjukat a devizahitelük miatt. A bankszövetség hallgat, a sajtó egy része nem vesz tudomást az egészről, azt gondolva, hogy amiről nem szólunk, az nincs. Csakhogy ezrek, tízezrek kapaszkodnának valamilyen segítségbe, hogy túléljenek, és kiutat találjanak abból a reménytelen helyzetből, amibe azért sodródtak, mert devizahitelt vettek fel annak idején. (Korábbi posztunk itt olvasható arról, hogyan adósodott el az ország jelentős része devizában.)

A múlt héten számoltunk be a siófoki jogászról, akit naponta 200-300 elkeseredett banki ügyfél keres fel, és aki perre menne, bár ügyfeleit az egyezkedésre bíztatja. A hozzánk érkezett jelzések szerint több jogász is foglalkozik a devizahitelesek problémáival. Az alábbi írás, amit vitaindítónak szánunk, az egyik ilyen ügyvédtől származik. Szerzőnk korábban hosszú időn keresztül a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeleténél dolgozott.

A devizahitelek unortodox joga

A devizaalapú hitelezés jogi kérdései a közbeszéd részévé váltak. Nehéz eligazodnia az ügyfélnek, hiszen a Bankszövetség kommunikációja szerint nem érdemes, sőt egy ügyvéd részéről felelőtlenség pereskedni a hitelezővel. Ezzel szemben számos ügyvéd és véleményformáló szerint érvénytelenek a szerződések.

Aki megoldást akar, az nem kerülheti meg a racionális döntés felelősségét. Azt senki ne gondolja, hogyha néhány éve kritika nélkül elfogadta egy banki alkalmazott vagy közvetítő ajánlatát, akkor a problémára most szintén egy kényelmes, „konyhakész” megoldást fog kapni.

Az állam befejezettnek kommunikálja az adósmentés szabályozását, a bankok pedig védik a saját pozícióikat az állammal és az adósokkal szemben is. Nem meglepő, hogy a tömeges perekkel a probléma teljes társadalmi és gazdasági súlya a bíróságok vállára nehezedett.

A devizahitelekkel kapcsolatos perek jó része társadalmi nyomásgyakorlás az államra. Persze örüljünk, hogy a harc ezúttal a tárgyalótermekben folyik, nem pedig az utcákon. Azt nem lehet tudni, hogy az eddig is váratlan fordulatokkal zajló, moral hazard helyzetet létrehozó adósmentésben mikor lesz a következő kormányzati döntés, azt pedig pláne nem, hogy mi lesz az. Az azonban biztos, hogy a devizahitelek okozta társadalmi és gazdasági krízis kizárólag az igazságszolgáltatás eszközeivel nem lesz megoldható.

A gyorsan felfuttatott, jogi bizonytalanságokkal terhelt konstrukció miatt a per a fizetési nehézséggel küzdő adós kockázatos, de alkalmazható és teljesen jogszerű taktikai eszköze. Ez pedig a bankokra gyakorol nyomást.

A bíróságoknak most azt a jogértelmezést kell végrehajtaniuk, amire a devizahitelezési boom idején nem volt sem idő, sem igény. És nemcsak a fogyasztók, a most oly hangos ügyvédek, politikusok és egyéb véleményvezérek voltak csendben, hanem a közérdekű keresetek benyújtására jogosult szervezetek sem rohantak akkor a bíróságra.

A hitelezők jogászai által egyedileg fabrikált üzletszabályzatokkal és szerződésekkel, valamint a banki gyakorlattal szemben persze számos jogi kifogás vethető fel. Várhatóan lesznek az ügyfelek részére összességében kedvező, kockázataikat és veszteségeiket érzékelhetően mérséklő bírósági döntések az egyoldalú szerződésmódosítások, illetve a devizában elszámolt költségek tekintetében. Nem várható azonban olyan bírói ítélkezési gyakorlat kialakulása, amely megszüntetné az adósokat terhelő teljes árfolyam- és kamatkockázatot. Ennél konkrétabb véleményt jelenleg nem lehet felelősen megfogalmazni.

Létezik olyan struktúra is, amely minőségi alternatívát jelent a bizonytalan perekkel szemben. Ez a pénzügyi fogyasztóvédelem, ennek időnkénti látványos eredményeiről ez a blog rendszeresen beszámol. A hibázó pénzügyi szolgáltatóval szemben sok esetben a közvetlen egyezkedés is működik, de ha mégsem, akkor a fogyasztói panasz és a pénzügyi békéltetés egy jól szabályozott rendszer, ráadásul nem vonja el a bírói út lehetőségét sem. A bankok ezt sem szeretik, mert egyre jelentősebb kapacitást köt le. A társadalmi nyomásgyakorlást preferáló radikálisok sem szeretik, mert az ilyen eljárás alapvető célja az egyezség. Az ügyfélnek viszont jó, mert gyorsan és olcsón juthat döntési helyzetbe: pereljen, vagy pénzügyi és jogi ismeretekkel immár jobban felvértezve elégedjen meg egy alternatív vitarendezésben elért eredménnyel.

Dr. Fortolóczki István

ügyvéd

Az egyik ismerősöm a saját bankjából akarta kivenni a nyaralásra szánt valutát. Amikor barátnője meglátta, szabályosan kituszkolta onnan. Senki sem vált bankban, az nagyon drága! El is cipelte egy „baráti” pénzváltóhoz. Mivel nagyon sokszor tapasztaltuk már, hogy az ilyen általános szabályok a gyakorlatban másként mutatnak, megpróbáltuk feltérképezni, mi is a valóság.

Magunk is csodálkoztunk, amikor kiderült: az euró ugyan a bankokban valóban drágább, de nem úgy, és nem annyival. Az egyéb (most a nyaralási szezonban igen csak kedvelt) valutáknál viszont még ez az alapvetés sem feltétlenül igaz.

Több mint tucatnyi pénzváltó hálózat és tíz bank valutaárfolyamait gyűjtöttük a hétvége előtt össze. A bankokban az euró átlagos eladási árfolyama 6,5 forinttal volt magasabb. A legolcsóbb pénzváltó és a legdrágább bank közötti különbség nem érte el a 12 forintot. Ez azt jelenti, hogy ha valaki 150 ezer forintért akar euró bankjegyekhez jutni, akkor 20 euróval kap kevesebbet.  Érdemes ezen is elgondolkodni, hogy ekkora különbség vajon indokolja-e, hogy hosszabb túrákra szánja el valaki magát.

Tény viszont, hogy nem találtunk egyetlen bankot sem, amely ne adta volna az eurót drágábban a pénzváltóknál. Egyáltalán nem ez azonban a helyzet a horvát kunával. Az egyedi ajánlatok alapján öt bankban is kevesebbért árulták a kuna bankókat, mint amilyen árfolyamokat a drágább pénzváltók alkalmaztak. Utóbbi csoportba pedig többnyire a különösen forgalmas helyen (turistaközpontokban, a határok mellett) működők tartoznak.

Még egy alapvetés dőlt meg. Sokan gondolják ugyanis, hogy a pénzváltók közül olyant érdemes választani, amely frekventált helyen található. Nos, ez többnyire egyáltalán nem így van. Minél többen esnek ugyanis be egy váltóhoz, annál „merészebben” tud árazni. Olcsóbban vesz és drágábban ad. Teheti, úgyis jönnek az ügyfelek.

Akadnak bombázó ajánlatok, de a kirívóan jó árfolyam becsalinak is bizonyulhat. Ha valaki a neten kinézett remek áron akar valutát vásárolni, könnyen az ördögnek tartozik egy úttal. „Éppen most fogyott el” – mondják. (Ahogy a viccben: ha nálam sem lenne, én is tudnám annyiért árulni.) Persze ajánlják a drága szomszédot.

A pénzváltók jobb árakat az ügyfelektől vett valuta révén kínálhatnak (egyébként ezek a vállalkozások banki ügynökök, tehát azt tudják árulni, ami a hitelintézettől szereznek be). A főszezonban, júliusban és augusztusban, azonban az adásvétel meglehetősen egyirányú (főképp, ha az előrejelzéseknek megfelelően kevesebb külföldi turista érkezik). Tehát szinte csak veszik a valutát. Ilyenkor nem ritka, hogy valóban kifogynak a készletek. Hiány esetén pedig a váltó csak a partnerbanktól vásárolhat valutát.

Ha azt hiszed, hogy a saját euródhoz azonnal hozzájuthatsz, nagy tévedésben vagy. Még 200 euróra is várnod kell.

Bármennyire is híve vagyok a modern bankolási technikáknak, készpénz nélkül soha nem indultam el külföldre. Úgy tűnik azonban, egyes bankoknál nehezebb és bonyolultabb hozzájutni a saját devizaszámlámon csücsülő eurómhoz, mint ha keresek magamnak egy valutaváltót.

A köztudatban az él, hogy nagyobb összegű készpénz felvételét előre be kell jelenteni a banknál, és ez az összeghatár jellemzően 2 millió forintnál kezdődik, akár forintról, akár valutáról van szó. Ez azonban a nagybankok esetében csak az Erstére és az MKB-ra igaz, de utóbbinál is kizárólag az alapvalutákra. Az összeghatár ugyanis bankonként, sőt fiókonként, de a valutától függően is változhat. Abban az esetben, ha valaki horvát kunához szeretne jutni (akár saját devizaszámlájáról venné azt ki), többnyire jobb, ha előtte tájékozódik, mi is a szokás a bankjánál ezzel kapcsolatban. Ugyanis általában az euró a legkeresettebb valuta, de nyáron ehhez még hozzájön a horvát kuna is.

Egyik olvasónk jelezte, hogy a K&H-nál az egyik fiókban saját számlájáról kétszáz eurót nem akartak kifizetni előzetes bejelentés nélkül. A K&H-nál ugyanis két nappal korábban kell - személyesen a fiókban vagy telecenteren keresztül - jelezni, ha valaki valutát szeretne felvenni. A banknál mindenkinek érdemes résen lennie, mert a neten nem lehet utánanézni, mekkora összegnél várják el az előzetes bejelentést. Ezt minden fiókban külön kifüggesztik. Az ominózus, budapest-belvárosi fiókban az állt a kifüggesztett papíron, hogy bármekkora összegű eurófelvétnél előre kell jelezni a szándékot. Az pedig általános a banknál, hogy ha valaki nem forintot, eurót vagy dollárt akar felvenni, az összegtől függetlenül mindenképpen szólni kell a készpénzfelvételi igényről.

Máshol kevesebb a várakozás

A Citibanknál (ahol érzékelhetően egészen nagy összegek kivételére is számítanak, jelzik, hogy a 10 millió forint feletti valutánál a szokásos egy nap helyett két nappal korábban kell tudatni a szándékot) angol fontot és svájci frankot is ki lehet még venni. Az egyéb valutáknál viszont itt is elvárják az előzetes jelzést.

Az OTP-nél alapesetben csak ötmillió forint vagy háromezer euró (illetve ennek megfelelő egyéb valuta) feletti összegnél kell az előzetes bejelentés. Ugyanakkor a fiókoknak lehetőségük van ettől lefelé eltérni (amit itt is a kifüggesztett tájékoztatóból lehet megtudni). Az FHB egymillió forint és ennek a felét elérő euró felett kér bejelentést. Itt az egyes fiókok között az elvárt időben van különbség. A Budapest Banknál (BB) is kétmillió forint a határ. Az eurónál azonban már csak egymillió, a dollárnál 250 ezer, az angol fontnál és a svájci franknál pedig 150 ezer a korlát – forintra átszámítva. Az ezektől eltérő valutanemekben a BB is minden esetben javasolja az előrejelzést, mert – mint hozzátették – ezekből nem mindig áll rendelkezésre pénz a fiókokban. A CIB a forintnál egységesen egymillió, az eurónál és dollárnál pedig ezres határt alkalmaz. Az Unicreditnél is azonos feltételeket találunk minden fiókban. Ez a forintnál kétmilliós, az eurónál és a dollárnál pedig egymilliós (itt ez forintban értendő) korlátot jelent.

Azonnal kell? Fizess!

Persze amennyiben a pénztári készlet lehetővé teszi, szinte minden bank hajlandó bejelentés nélkül is fizetni. Ilyenkor azonban több helyen külön díjat számítanak fel. Ezzel a készpénzfelvételi költség megnő. Egymillió forinthoz a K&H-nál így 3,5 ezer forint helyett majdnem nyolcezezért juthat valaki. Valutánál azonban akár száz euróba (persze ez a maximum) is fájhat a tervezés hiánya.

A bankok tapasztalatai szerint gyakran előfordul, hogy a fiókban szembesül valaki azzal, hogy korábban szólnia kellett volna. Az Unicredit Budapesten lehetővé is teszi az úgynevezett prompt rendelést: ennek keretében, ha nagyon muszáj – külön szállítási díj felszámításával –, azonnal készpénzhez juthat az ügyfél. A bankok szerint csak nagyon ritkán fordul elő, hogy a megrendelt pénzért valaki ne menne el. Érdemes azért is figyelni, mert a bankok (már amelyik ilyet felszámít) a külön díjakat sokszor nem hangsúlyozzák.

Így hiába boldog valaki, hogy azonnal valutához jutott (bejelentés nélkül), a végén lehet, hogy csak a számlaegyenlegét böngészve értesül ennek áráról. Azzal is tisztában kell lenni, hogy a bankok a külön díjat akkor is felszámítják, ha valaki megrendeli a készpénzt, de később mégsem megy el érte.

Mégis ragaszkodnak a biztosítók rossz szokásukhoz: utálnak fizetni az ügyfeleknek. Noha minden nagyobb vihar után kiadják a maguk kis közleményét arról, hogy milyen flottul megy a kárrendezés, az igazság ennél árnyaltabb.

Megkérdeztük a Generalit, hogy mégis mire gondol akkor, amikor köti az ebet a karóhoz, és úgy dönt, hogy megmutatja: ő azért se fizet. A Generalit immár harmadszor pellengérezi ki a PSZÁF mellett működő Pénzügyi Békéltető Testület, mert nem hajlandó eleget tenni az ajánlásának. (A korábbi történetekről itt írtunk.) A legutóbbi ügyben nem egészen ötvenezer forint miatt „keményítettek be”. Egy viharban ugyanis a ház mellett álló fa ágai betörték az ablakok hővédő üvegét. A kárszakértő – az ügyfél kérése ellenére - nem ment ki a helyszínre, majd amikor a károsult megcsináltatta az ablakot, nem akarták – és azóta sem akarják – kifizetni a hőszigetelt üvegezést, csak a normál üvegezés árát. Szerintük nem életszerű „fakeretes nyílászárók hőszigetelt üvegezése”, és az sem zavarja őket, hogy a ház többi ablakában is thermo üveg van. Kértek viszont 2 hónappal az ablak kitörte után üvegcserepeket bizonyítékként az ügyféltől.

A biztosító ezek után néhány számmal érzékeltette számunkra, hogy igenis szokott fizetni: 2011-ben 191 ezer lakáskár-bejelentés érkezett hozzájuk, és az év folyamán 9,5 milliárd forintot ki is fizetettek ügyfeleiknek. A biztosító tavaly 350 ezer kárügyet rendezett, amelyeknek kevesebb, mint 0,1 százalékában került sor peres eljárásra. A PBT előtt 2011-ben mindössze 57 lezárult ügye volt. Ezek közül 17 esetben egyezség született, 21 eljárást megszüntettek, és csupán 11-szer tett ajánlást a PBT.

Legtöbbször tehát fizetnek, amikor viszont nem, azt nem értjük, miért.

De más biztosítónak is fájdalmas olykor a pénz kifizetése. Az év fogyasztóbarát biztosítója címet elnyert K&H Biztosítót is lakásbiztosítás miatt ülteti szégyenpadra a PBT. A K&H egy betörésnél a rongálási károkat hajlandó volt megtéríteni, az ellopott holmik ellenértékét azonban nem. Pedig a károsult mutatott be garanciajegyet, illetve csatolt tanúvallomásokat is ezekről. A biztosító nemes egyszerűséggel azt vitatta, hogy a betörők bejutottak a lakásba. Ebben nem zavarta az sem, hogy a rendőrségi helyszíni szemléről készült jelentésben – többek között – szerepel, hogy a lakásban „nyitott kartondobozok, táska, kiszórt iratok láthatóak, átforgatott állapotban”. A szajrét pedig úgy vihették el, hogy egy belső létrát az alsó szomszéd erkélyére támasztottak.

A történet egyébként hasonlít az egyik általunk ismert esethez is. Akkor a biztosító azért nem fizetett a betörésre, mert a bejárati ajtó zárja érintetlen volt. No igen, hiszen – mint a rendőrség is megállapította – a betörők az erkélyajtón át törtek be.

Cseppet sem reprezentatív felmérésünk - saját és ismerősi körből származó történetek - alapján  arra a megállapításra jutottunk, hogy a biztosítók még mindig azt gondolják: egy-egy ügyfélnek csak néhány darab kártalanítás jár, és annak is van felső korlátja. Így például a jogászaik feladata, hogy adott összeg felett mindent kövessenek el, hogy ne kelljen fizetni. Míg egy-egy kisebb kárt sokszor tényleg flottul térítenek, ha már nem először fordul elő az ügyféllel, akkor elkezdenek keménykedni.

Egyik ismerősömnél két esetben azonnal, egy hang nélkül fizette a biztosító az ablak üvegezését, de harmadszor már megjelent a kárfelmérő és figyelmeztetett: legközelebb nem fizetnek. Miért is? A kár megtörtént – szó sem volt csalásról -, az ügyfél fizette a biztosítást, csakhogy már a harmadik kárral kezdett egálba kerülni a biztosítás díja a kárkifizetéssel. Így már nem érte meg a biztosítónak, a haszon elmaradt. Az már cseppet sem zavarta őket, hogy kockázatközösség működik, sok százezer ember fizet, de kárt csak egy részüknek kell téríteni. Akkor minek a biztosítás, ha csak annyit fizetnek ki egy-egy ügyfélnek, amennyit az befizet?

Ezt a hozzáállást erősíti az a történet is, amikor egy másik ismerős egy sima címegyeztetésnél arra lett figyelmes, hogy a beszélgetés során az ügyintéző egyik pillanatról a másikra feltűnően kedves lett vele. Ennek pedig egyetlen oka volt: megnézte a múltját, és látta, hogy nem volt még egyáltalán kárkifizetése.

A történetek azért tanulságosak, mert sokan egyáltalán nem jelentik be a kisebb károkat. Valószínűleg nem szeretnék, hogy ha esetleg legközelebb nagyobb káruk keletkezik, akkor elkezdjen kötözködni velük a biztosítójuk. Pedig a biztosítást azért kötjük, hogy kár esetén  a biztosító fizessen. Akár kicsi az, akár nagy.